9. Fejezet

9. Fejezet

DEREK

Fordította: Aemitt

Mialatt reggel az edzőteremben kínoztam magam egy igazán fárasztó edzéssel, Ellen hívott és üzenetet hagyott, és egy újabb szívességért könyörgött, hogy segítsek Maximnak megkeresni a barátját és fuvarozzam el, ahová mennie kell.

Útban hazafelé visszahívtam és lecsesztem, de titokban nem így gondoltam. Valóban tetszett Maxim, tényleg biztos akartam lenni abban, hogy minden rendben lesz vele, és ezen a reggelen sokkal tisztábbnak éreztem a fejem.

Tegnap este sötét volt ez hatott rám.

A késői óra.

A bor.           

A magány.

Maxim nagyon karizmatikus személyiség. Pontosan a megfelelő kombinációja azoknak a tényezőknek, hogy szórakozzon velem, hogy valami olyan dolgok jusson az eszembe, amit nem akarok. A mai nap, más lesz. Soha nem tudnám bevallani a vétkem hangosan, de vezekelhetek azzal, hogy teszek neki egy szívességet. És ha lett volna valami fogalmam arról, hogy mit is éreztem múlt éjjel, nem engedtem volna, hogy elragadjon – ellenálltam volna.

És azután megláttam aruháimban, az első gondolatom Vedd le róla. Nem azért, mert nem akarom neked adni, hanem azért mert én akarom felvenni őket, hogy érezzem a testemen, mintha téged éreznélek.

Nem éppen harcias szavak.

 De összpontosítottam, hogy gondolataim tiszták maradjanak, ahogy a konyhámban járkált, mintha itt élne. Ez nem miatta van. Ez csak azért van, mert magányos vagy. Megosztanád valakivel az életed. Ilyen közelséget akarsz valakivel. Szeretsz gondoskodni az emberekről és úgy tűnik, neki szüksége van rá. Ne keverd össze semmi mással.

Reggeli közben egész addig jól voltam, amíg nem volt szemkontaktus. Mert minden alkalommal úgy éreztem, hogy akaratlanul is egy apró darabot megosztanék vele a titkomból. Idegesítő volt a hatása rám. Soha nem tapasztaltam még ilyet.

Napszemüveg. Az segítet.

A folyosó polcán lévőért nyúltam és feltettem. – Indulhatunk?

– Igen, - mondta, megmutatva a telefonja képernyőjét. – Itt a cím.

Egy kicsit összerezzentem a lakás gondolatára azon a környéken, de valószínűleg Maximnak a Hollywood úgy hangzott, mint bármelyik másik varázslatos cím Californiában. Nem akartam megsérteni az érzéseit. – Megvan.

Odafelé az úton terveiről kérdezgettem. – Mik a terveim?

Felé pillantottam. Teljesen közömbösnek tűnt, annak ellenére, hogy semmije sem volt a telefonján, egy hátizsák piszkos ruhán és egy jegyzetfüzeten kívül. – Az itt élésről? Eltervezted mielőtt ide jöttél, igaz? Mit fogsz csinálni és hogyan fogsz élni-

Ja. – egy pillanatra elhallgatott. – Mi oroszok ezt mondjuk „Yeslikhochesh' rassmeshit' Boga, rasskazhiyemu o svoikhplanakh”. Ami annyit jelent „Ha megakarod nevetetni Istent, mond el Neki a terveid”.

Megforgattam a szemem. – Nem Isten kérdez, hanem én. És biztos vagyok benne egyébként, hogy Isten egy tervező.

– Nos, van egy lakásom. Az első hónap ki van fizetve.

– És ez elég jó?

– Nem tudom. Soha nem láttam.

A homlokomat ráncoltam. – Mit értesz az alatt, hogy soha sem láttad? Azt akarod mondani, hogy már kifizetted a bérleti díjat?

– Kellett, azért, hogy biztos legyek benne, hogy megkapom. Jakea srác, akinek fel kellet volna vennie mondta, hogy nincs sok lehetőségem a kezdetekben helyet bérelni azért a pénzért, amit kifizettem.

– Fizettél egy helyért, amit soha nem is láttál? – meg voltam döbbenve, de Maxim nem tűnt zavarodottnak.

– Igen, - mondta vállait vonogatva. – De a másik meg, tényleg nem volt semmilyen tervem. Mert már évek óta ide akartam jönni, de a mostani döntésem egy kicsit… nem jut eszembe ez a szó. Tudod, mint mikor valamit megteszel, és nem gondolsz bele rendesen abba, hogy mi fog történni utána. - nézett rám segítséget kérve.

– Hirtelen?

– Igen – hirtelen. A döntésem hirtelen felindulásból történt. Nem gondolkodtam rajta túl sokat.

– Ez egy elég nagy döntés ahhoz, hogy hirtelen felindulásból tedd.

– Az volt. De azt gondolom, ha mindent megtervezel az életedben és csak a tervedre összpontosítasz, akkor nem veszed észre a többi lehetőséget. Lehet, figyelmen kívül hagyod a megérzéseidet, de én szeretek a megérzéseim után menni. Azt gondolom, ha így teszel, mindig jó döntést hozol.

Ebben nem voltam biztos. Én egy olyan ember voltam, aki szerette a terveket és nem bíztam benne, hogy a megérzéseim legjobban szolgálják az érdekeimet. A megérzések hasznosak lehetnek, de akkor is csak megérzések – veleszületettkényszer és nem ok vagy körülmény. És volt néhány elég ijesztő veleszületett kényszerem.

De én ebbe nem akarok belemenni Maximmal. Ez az ő élete volt, nem az enyém. – Oké, de gondolkodjunk egy kicsit gyakorlatiasan. Hogy fogsz enni? - néztem a vállam felett, mielőtt sávot váltottam volna. – Van megtakarított pénzed vagy megpróbálsz dolgozni?

– Végül is, dolgozni fogok, de most anyám átutalja a megtakarításom. Nem tart sokáig.

– Mint meddig?

– Csak néhány nap.

– Néhány nap? – néztem rá. – Maxim, nem lehetsz napokon keresztülétel nélkül.

– Nem fogok. A srác, aki kiadja a lakást ad valami munkát készpénzért.

Ez neccesen hangzott nekem. – Milyen munka lenne?

– Nem tudom. De tényleg ne aggódj értem. Már eleget segítettél. – Kinyúlt, mintha megakarná érinteni a kezem, vagy valami, de azután visszahúzta. – Anyám kérdezte, te filmsztár voltál-e.

Ezen felnevettem. –Tényleg?

– Igen. A képzeletében Hollywood hemzseg a filmsztároktól. Minden sarkon található egy. És azt is, hogy minden amerikai szereti a fegyvereket, és minden nap a McDonald`s-ban eszik.

– Uh,nemésnem. Egyébkéntnemez Amerika – egyperciggondolkodtam. – De, nemigazántudomezérthibáztatni. Minden, amitOroszországróltudokazokelőítéletek, nemminthabármelyikbe is beleillenél.

– Azt gondolod, hogy mi mindannyian ridegek, barátságtalanok vagyunk, és soha sem mosolygunk?

– Hát, igen.

– Az oroszok mosolyognak, lehet nem olyan gyakran, mint az amerikaiak, vagy olyan véletlenszerűen, és mi biztosan nem mosolygunk az idegenekre. Nem vagyunk olyan nyitottak és barátságosak azokkal az emberekkel, akiket nem ismerünk.

– Te az vagy.

Vállat vont. – Alkalmazkodni tanulok.

– Akkor valójában mi az, amit az oroszok szeretnek?

– Hmmm. Melegséget, miután mi megismerünk. Nagylelkűség, talpraesetség és leleményesség, mert annak kell lennünk. Ó és még totálisan babonásak vagyunk.

Szerettem, ahogy kimondja „totálisan”. Ahogy kiejtette a második t ugyanúgy ahogy az elsőt, míg egy amerikainál ez d hanggá változna. – Igen és mivel kapcsolatban?

– Szinte mindennel. Például, mikor tudatosult bennem a kievi repülőtér felé, hogy a telefontöltőmet elfelejtettem, visszamenni érte balszerencsés lett volna. Az oroszok hisznek abba, hogy soha ne menj haza az elfelejtett dolgokért.

– Komolyan?

– Igen, de ha mégis valamiért visszamész, akkor mielőtt ismét elindulnál, a tükörbe kell nézned.

Megráztam a fejem, de nevettem. – Ez kurvára abszurd.

– És itt van még egy,- mondta. – Soha ne mutogass saját magadon, vagy máson a negatív dolgok leírásakor. Mint mikor beszélsz valaki arcán lévő szörnyű sebhelyről, soha ne a saját arcod közelében mutogasd. És ha véletlenül még is megtörténik, le kell törölnöd a rossz energiákat az arcodról, és el kell dobni. 

– Nevetséges. Édes Istenem, nem csoda, hogy te és Ellen kattantak vagytok. Mindkettőtök bolond. - De mindketten meg is nevetettnek. Mindketten vakmerőek, spontánok és teljesen biztos, hogy bármilyen akadályt leküzdenek, amit az élet elébük sodor. Ezt nagyon irigyeltem. Volt erőm és kitartásom, de néha azon gondolkodtam, ha másként döntöttem volna, ha meglett volna bennem Ellen szabad lelkűsége. Vagy, ha leszartam volna, mit is gondolnak rólam az emberek.

– A húgod tegnap este mesélt a tízekét éves életciklusról, - folytatta Maxim – és minden ciklust új helyen kell kezdeni, tehát ez egy jó dolog, hogy ide jöttem, miután betöltöttem a huszonnégyet.

– Légy óvatos. Tudod, a következő dolog az lesz, hogy ott találod magad egy hülye álomfejtő találkozón, vagy pedig elcipel egy látnokhoz.  Tiszta hülyeség.

Engem figyelt. – Te tényleg csak abban hiszel, amit látsz?

Elgondolkodtam ezen. – Nem erről van szó. Úgy értem, hiszek Istenben. Úgy vélem, én csak a szabad akartban hiszek a sorson túl. Nem gondolom, hogy valami elrendeltetett, mindig van választásod, és a hited irányítja ezeket a választásokat. Ha nem akarod, hogy valami megtörténjen, ne engedd. És ha valamit elég erősen akarsz, küzdjél érte.

– Határozottan egyetértek vele, - mondta Maxim. – Ezért is jöttem ide, de ugyanakkor szeretek hinni abban, hogy a dolgok megvannak írva. Hogy némely események azért történnek, mert egy külső erő befolyásolja őket. Néha az érzelmeket is valami különös erő vezérli.

Kibaszottul igen. – De tetteinket nem, érveltem.

– Érezni valamit, még nem azt jelenti, hogy ez alapján kell cselekedned. Ha mindenki azt csinálná, amit akarna. akkor mi teljes káoszban élnénk.

– A zűrzavar az felfordulás.

– Igen.

– És te nem szereted a felfordulást.  

Oldalról rápillantottam, majd egyenesen előre néztem. Ez rohadtul ösztönös megérzés volt, valakitől, akivel kevesebb, mint huszonnégy órája találkoztam. Ez eléggé feldühített. – Nem, nem szeretem.

– Megértelek. – egy pillanatig csendben volt, majd folytatta, - Csodálom a fegyelmed és az önuralmad. Ezek közül az egyik nekem is jól jönne. Nem volt kedvemre látatlanból fizetni a lakásért, de milyen más választásom volt? Mindennél jobban jönni akartam. Bevállaltam ezt a rizikót.

Megenyhültem kicsit. Maxim még fiatal – emlékeztettem magam. Írigyeltem a vakmerőségét, egyszerűen én sem tudnám jobban. Kétségtelenül, valakinek az ő korában hibákat kell elkövetnie és abból tanulnia. Nem hibáztatom azért, amiért az után ment, amit szeretet volna. -  Értem, csak kicsit jobban bele kellet volna gondolnod a dolgokba. Gyakorlatiasnak lenni, előre tervezni. Megvizsgálni az összes lehetséges következményt, mielőtt vállalod a kockázatot.

– Megpróbálom, - mondta. – Tényleg azt szeretném, hogy az életem itt működjön.

Mielőtt még felfogtam volna, már ki is mondtam. – Segíteni fogok, segíteni tudok neked.

Amint kimondtam, már sajnáltam, nem azért mert nem tetszett, vagy mert nem akartam hogy sikerrel járjon, hanem mert nem éreztem kényelmesnek azt az érzést, amit kiváltott belőlem. Azt hittem, ha ma kedvesen viselkedem, jobban fogom érezni magam, de nem így volt. Egy kocsiban lenni vele hatással volt rám, a Range Rover belsejét tegnap még elég tágasnak éreztem, de Maximmal az anyósülésen kényelmetlenek éreztem. Állandóan tudatában voltam a jelenlétének. A bőröm bizsergett.

Minden, amit akartam csak az volt, hogy elvigyem a lakáshoz, sok szerencsét kívánjak neki és kiverjem a fejemből.

                        _______________

A cím, amit Maxim megadott, egy régi kétemeletes épület volt pár háztömbnyire a hollywoodi autópályától. Homlokomat ráncolva álltunk meg. Melyik önérzetes Angelesi akarna ezek a környéken élni. Nem volt itt semmi, csak forgalom, turisták és hajléktalanok. Az épületek a II. világháborús bunkereknek néztek ki, omladozó vakolattal és kiszáradt gyeppel. – Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdeztem.

– Igen, jól néz ki, ugye? 

Te most csak szivatsz ugye?- gondoltam. De nem mondtam semmit, ahogy kiugrott a kocsiból. Ki tudja milyen életkörülmények között élt Oroszországban? Talán még ez a hely is palotának tűnik számára.

– Meddig tervezel itt maradni? – kiszálltam a kocsiból, becsuktam az ajtót és biztos voltam abban, hogy be is zártam. – Ez nem volt valami bizalomgerjesztő környék.

– Legalább is egy kis ideig. – körülnézett a parkolóban. – Remélem, van a közelben tömegközlekedés. Szükségem lesz rá.

– Tömegközlekedés? Itt a közelben nincs tömegközlekedés.

– Nincs? Az hiszem akkor majd gyalogolok.

Bámultam rá. – Maxim. Ez L.A. Senki nem gyalogol L.A.-ben. Hallottad már azt a dalt?

Az arca elsápadt. – Nem.

Vettem egy mély levegőt, éreztem, hogy felmegy a pumpám. Hogy lehet az, hogy valaki, aki átjön a tengerentúlról, ilyen kevés előkészülettel? Ő is egy volt azok közül az emberek közül akik, azt gondolták, majd lesz valahogy? Sikert arat kizárólag az ösztöneivel, az eltökéltségével és a kedvességével?  Talán Maxim az amerikai álom elérése szélén lebeg, de rossz előérzetem volt ezzel a hellyel. Amíg megpróbáltam kitalálni, hogyan is segíthetnék neki anélkül hogy jobban belefolynék, a kezét nyújtotta.

– Hé, köszönöm a fuvart és mindent. Nem fogom elfelejteni.

Megráztam a kezét, figyelmen kívül hagyva a melegséget, ami a kezemen végig száguldott a meleg tenyereinkből. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz? Várhatok, győződj meg hogy ez e, az a hely.

– Nem, - hangja határozottan csenget. – Eleget tettél már értem. A ruháidat visszaadom, amilyen gyorsan csak tudom.

– Tarsd meg. – tetszett a gondolat, hogy a ruháimat hordja. Tudtam megengedhetem magamnak ez az apró dolgot, talán még jól is esett ez a jótékonykodás, mivel neki olyan kevés volt.

Egy percig egymást bámultuk, és örültem, hogy a napszemüveg rajtam volt. Annak érdekébe, hogy semmi (hülyeséget) ne mondjak vagy csináljak, amit megbánnék, a kezemet a zsebembe csúsztattam. – Nos, akkor sok szerencsét.

– Köszönöm, és biztos vagyok benne meg találkozunk. – Még egy utolsó mosollyal megfordult és elindult a bejárat felé.

 (Csak) Fél métert tett meg.

– Maxim! – felkocogtam hozzá, hogy elkapjam, bár az ösztönöm azt súgta, hogy szálljak be abba a kibaszott kocsiba és tűnjek el.– Enged meg, hogy maradjak és megbizonyosodjak arról, hogy minden rendben lesz. – Ez ésszerű volt, ugye? Ez az, amit Ellen is tenne. Mindenféle furcsa emberek voltak errefelé. És mi van ha nemjó a cím?

Az ajtó egy lépcsőházba nyílt, hirtelen megdöbbentem, a biztonsági kockázatán. Csak, úgy egyszerűen bárki besétálhat?

– 202 lakás, - mondta Maxim a telefonjára pillantva, ahogy felfelé ment a lépcsőn. – Második emelet.

A második emeleten egy sötét, nyirkos folyosóra léptünk, mely bűzlött e régi kajától. A gyomrom felfordult.

A 202 lakás a lépcsővel szemben volt. Az ajtaja résnyire nyitva volt, de Maxim azért kopogott mielőtt kinyitotta volna. 

A levegő benn párás és félhomály a szememnek kellett egy pillanat az alkalmazkodáshoz. Az első személy, akit megláttam egy zömök sötét hajú srác volt fehér ujjatlan pólóban a konyhában cigizett, ami egy nagyobb szoba jobb oldalát foglalta el. Szemben vele a kopott kanapén néhány ember ült a képernyőt bámulva. A két lányközül az egyik köszönt, a másik integetett, de a srác még a fejét sem emelte fel. A laptopjába mélyedt, ami matricákkal volt tele raggatva. A tv a földön a CNN-re kapcsolva, bár senki sem nézte. A hely az állott cigaretta füsttől bűzlött.

– Nem mondta, hogy ketten lesztek, - mondta az ujjatlan pólós srác.

– Nem, a barátom csak elhozott, - mondta Maxim. Mike vagy?

A srác bólintott.

– Örülök, hogy megismertelek. Ez az a lakás? –kérdezte Maxim.

Azon gondolkodtam, vajon ő azon imádkozik, hogy a srác nemet mondjon, ugyan úgy, mint én.

– Igen. A folyosón ballra van a szobád, - mutatott Mike a másik irányba a cigarettával.

– A fürdőszoba jobbról, de most is épp valaki van benn.

– Hányan éltek itt?  -kérdeztem.

– Épp most, hatan.

– Hatan? – az állam leesett, ahogy ismét körülnéztem. Ez a hely nem volt elég nagy hozzá, hogy hat ember elférjen. – Hol alszik mindenki?

Mike vállat vont. – Ahol csak tudnak. Gyertek, megmutatom a szobát.

Követtük Miket ki a konyhából a folyosón. Ahogy mentem éreztem, hogy a talpam alatt mintha homok csikorogna. Mike kinyitott egy ajtót, ami úgy nézett ki mintha sokat rugdosták volna és belépett a szobába. Az ajtóban álltam Maxim mögött a válla felett áthajolva.

Apró és zsúfolt volt. Egy ablaka volt, ami a parkolóra nézett, egy dupla matrac a földön, egy régi komód, lógó fiókokkal. Minden felületet por és korom borított, és a mentazöld festék pörgött le a falakról. A bal szemhéjam rángatózni kezdett. Mi a fészkes fenéért kellet ragaszkodnom hozzá, hogy lássam ezt a helyet?

– És az ott? –kérdezte Maxim, velünk szemben lévő ajtóra mutatva.

– Itt tudok a szobámba bemenni, - mondta Mike. – De ne aggódj, megpróbállak nem felébreszteni, ha ki-be járkálok.

– Várjunk csak egy percet, –emeltem fel a kezem. – Ezen a szobán kell keresztül menned, hogy a saját szobádba juss?

– Igen, - mondta Mike, mintha ez nem lenne nagydolog. –Ezt kamrának használtuk régen. – Azután a matracra mutatott, ami foltos és hepe-hupás volt. – Ez a tiéd, ha akarod. A lány, aki itt lakott előtted, itthagyta. – Egy csótány futott a padlón és Mike a csizmájával taposta el. – Bassza meg. Ezt fel kell takarítanom. – kioldalazott mellettünk, és elcammogott a folyosón.

Maxim belépett a szobába és körülnézett, amíg én a lelkiismeretemmel küzdöttem. Egyrészt Maxim nem egy kiskutya, akit meg kell mentenem, ő egy felnőtt férfi, aki tökéletesen tud vigyázni magára. Ismét hazavinni magammal egy nagyon rossz ötlet lenne, amire kurvára jó okom volt. De valóban itt tudnám hagyni ezen a rovarokkal fertőzött átkozott helyen, koszos padlóval, szuttykos és szennyezett levegőjével és hogy teljesen idegenek átvonuljanak a hálószobáján számtalanszor egy nap, és egy foltos matracon aludni?  Nincs is lepedője. Iszonyodtam még a gondolatára is.

– Maxim, nem maradhatsz itt.

– Nincs más lehetőségem - méregette a hámló festéket és a csupasz matracot. 

– Mindig van másiklehetőség. Velem maradhatsz, amíg a megtakarításodat nem kapod meg. – Két nap. Ez tudom kezelni, igaz? – Keresünk ennél egy jobb helyet. 

– Hát azt kétlem. A megtakarításon nem egy hatalmas összeg és vennem kell egy laptopot. És szeretnék egy kis pénz spórolni a forgatókönyvírás oktatásra is. – megrázta a fejét és határozottan folytatta. – Derek te már eleget tettél értem. Köszönöm az ajánlatot, de ez az, amit megengedhetek magamnak, szóval itt fogok mostantól élni. Minden renden lesz.

Mike ismét belépett a szobába, egy köteg papírtörlővel a kezében, amit arra használt, hogy feltakarítsa a csótányt.

Kifújtam a levegőt, és becsuktam a szemem. Csak tűnjek el innen. Ő nem a te felelőséged. Hirtelen döntéssel költözött ide, és most pedig hadd szenvedje a tettei következményét. 

De nem tudtam rávenni magam, hogy itthagyjam.

– Szóval, akkor mi a helyet? Maradsz vagy nem? – kérdezte Mike.

– Igen, - mondta Maxim.

– Nem – a szemébe néztem és dacosan kihúztam a vállamat.

Ő is. – Igen. Derek, mindent köszönök, de nincs szükségem a segítségedre.

– Tudom, hogy nincs szükséged rá. De elfogadod. Most menjünk. – megfordultam és hatalmas léptekkel, amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a lakást, át a folyosón, ki az ajtó elé friss levegőt szívni.

A kurva anyát!

Mit tettem?