32. Fejezet

32. Fejezet

 

MAXIM

 

Fordította: Aemitt

Mire visszajöttem a fürdőszobából, addigra Derek már aludt a saját térfelén az én oldalam felé fordulva. Szegény srác. Teljesen kifacsartam. Elég fájó lesz a holnap számára. Remélhetőleg úgy gondolja, hogy megérte.

Bemásztam az ágyba, köré tekeredtem és az egyik karomat a csípőjére tette. A bőre forró volt és nagyon jó illatú, az arcom a nyakába temettem és mélyet lélegeztem. Óceán és szex. Semmi sem jobb.

 Ez a hétvége hihetetlen volt. Nem volt egy pillanat sem, amit elcseréltem volna, és volt néhány – mint például az, hogy ma este a kezemet fogta, ahogy a hangja remegett, amikor megkérdezte, hogy milyen érzés az enyémnek lenni, ahogy felajánlotta magát nekem a legintimebb és lelkileg legkitárulkozottabb módon, ahogy csak lehetett – azok a pillanatok örökre velem maradnak. Annyira szeretettnek, közelinek éreztem magamhoz.

Ez elég? Elég vagyok neki? Még mindig nem volt hajlandó beszélni a jövőről. El akartam mondani neki mit érzek, mikor derékba törte a beszélgetést a szexszel. Nem tudtam ellenállni neki, mikor így kapott el, forrón és követelődzőn, de akkor hogy állunk? A szex elképesztő, de hallani akartam tőle, hogy mi az, ami többet ér tőle. Hogy én többet érek annál.

Ma este, mikor megtisztogattam láttam a szemében. A meglepődést, a hálát és a szeretett. Kezemmel a mellkasán éreztem, ahogy a szíve dobogott. Szerette, hogy gondoskodnak róla, ez boldoggá tette. Mindig az első volt, aki megmentett, megvédett és másokat előtérbe helyezett, legyen az családtag, barát vagy akár állatok, és azt mondta, hogy Ellen kényszeríti rá. Micsoda megkönnyebbülés lehetett számára, hogy hagyja magát, hogy ily módon gondoskodjanak róla, különösen azok után, amit tett. Tudtam, hogy nem vette félvállról és egyes részei azon tűnődnek, hogy ugyanúgy nézek e rá, mint korábban. Ha kevesebbnek látnám, mint tökéletes, most, hogy a legsebezhetőbb, legőszintébb, legnyersebb formájában, amikor a legmélyebb vágyait tárta föl.

A felismerés arra késztetett, még közelebb bújjak. A tökéletes külső alatt Derek emberi volt és azt akarta, hogy azért szeressék, aki volt. Azt akarta érezni, hogy méltó arra, hogy szeretve legyen. Tudni akartam, milyen is az, ha a tiéd. Melletted van a helyem, ahogy mondaná.

 Elfogadás.

Azt akarta, hogy olyannak fogadják el. Az volt a baj, hogy nem az én elfogadásomra volt szüksége.

 Hanem a sajátjára.

                        ________________

 

Derek a következő reggelen csendes és érzékeny volt. Nevettem, amikor felnyögött, ahogy kimászott az ágyból.

– Rendben vagy? – kérdeztem.

– Nem. Az izmok, melyekről tudomásom sem volt, sikoltoznék. – a fürdőszoba felé bicegett.

– Szükséged van segítségre?

– Nincs. Ha nem jönnék ki, akkor meghaltam, és te öltél meg.

– De megérte?

A fürdő ajtajából a válla felett komoly arckifejezéssel visszanézve – Bassza meg igen, megérte.

A vigyorom kiszélesedett. – Jó.

Nem halt bele, és lementünk reggelizni, mely alatt többnyire csendes és figyelmetlen volt. Nem erőltettem a beszédet, mert megértettem, hogy volt pár dolog, amit helyre kellet, hogy rakjon a fejében, mert ő nem olyan srác volt, mint én aki bízik a megérzésében. Ez eltarthat egy ideig.

                                  _____________

 

Akarsz filmet nézni vagy valami? – kérdezte később azon a délutánon, kinyitva egy üveg bort. Amikor visszaértünk strandról edzőterembe ment, és úgy tűnt javult a hangulata. Pizzát rendeltünk és engedte, hogy fizessek az új bankkártyámmal.

– Persze. Melyik a kedvenced?

Elkomorodott. – Nem tudom tetszeni fog-e neked. Nem olyan közismert.

– Nem számít. Szeretek minden filmet. Melyik az?

– Woody Allen filmje a Világ második legjobb gitárosa (Sweet and Lowdown) az 1930-s évekbeli jazzgitárosról szól. Elégé maga alatt volt. Elég öntelt, mert nagyon jó, de egy srác a világon mégis jobb volt nála. Aztán szerelmes lett egy lányba, aki néma volt. – Nevetett. – Nem valami jól írtam le. De van benne valami, amiért szeretem. Ez egy nagyszerű történet, és a szereposztás tökéletes.

– Szeretem a remek történeteket – mondtam, és kivettem a lemezt a szekrényből. – És Woody Allen fantasztikus író. Nézzük meg.

Megvacsoráztunk és filmeztünk, csak állítottunk meg a filmet, mikor az edényeket a konyhába vittük és eltettük a maradék ételt, amit nem ettünk meg. Visszaülve a kanapéra Derek lekapcsolta a világítást közelebb húzta a puffot és kinyújtotta a lábait. Mellette ültem, több helyet adtam neki, mint amit akartam.

– Hé – egyik kezével átölelt. – Gyere ide.

Szívest örömest húzódtam közelebb és simultam hozzá.  A remény kezdte átvenni az aggodalmam helyét.

Befejeztük a filmet és én imádtam. Először is az egyik szereplő nem beszélt, tehát a nő gondolatai és érzései teljesen az arckifejezéssel, gesztusokkal és árnyalatokkal lettek elmondva. Mint valaki, aki néha küzd a nyelvvel, nagyra értékeltem a ragyogó teljesítményt.

Ez még több betekintést adott nekem. A film végére a főszereplő beismerte, hogy hibásan döntött valamiben- kritikus döntést, amire korlátozódott az élete és egy bizonyos utat kellett bejárnia, ahonnan nem volt visszaút. Szenvedni fogja a hiba következményeit örökké. De volt még más is- a játéka szebb lett, érzelmesebb, minden ízébe olyan jó, mint a riválisáé.

Azon tűnődtem, hogy ez megérintette-e Dereket, annak a gondolata, hogy válaszúthoz érünk és döntenünk kell, még ha ez az út olyan, ami szenvedést okoz, akkor is találni lehet benne némi szépséget és nemességet.

 Ne engedd, hogy a gondolataid csapongjanak. Talán csak szereti ezt a filmet.

Még akkor is ezen töprengtem, mikor még a stáblista ment. Kikapcsolta a tévét és a hangfalat, de nem mozdult.

És aztán. – Ne menj.

Csend. Aztán megszólaltam.

– Tessék? –  Bár elsőre is jól hallottam.

– Ne menj. Holnap. Ne költözz el. – a hangjában csendes kétségbeesés hallatszott.

– Miért?

– Mert nem akarom.

 A szavai nem tettek boldoggá, de a megérzésem azt mondta, hogy valami nem stimmel. – Nem akarod, hogy?

– Nem. – Mindkét karjával megölelt. – Szeretem, hogy itt vagy.

– Ez azt jelenti, hogy készen állsz-

– Ez azt jelenti, szeretem, hogy itt vagy. Ez azt jelenti imádtam veled tölteni ezt a hétvégét. Azt akarom, hogy folytatódjon.

Annyira akartam, hogy ez azt jelentse, hogy elérkezett az elfogadáshoz. De nem voltam benne biztos. Felálltam és felé fordultam abban a reményben, hogy jobban láthatom a sötétben. – Tehát, azt akarod, hogy együtt legyünk?

– Ahogy eddig is. Igen.

Ahogy eddig is titokban. – Még mindig rejtőzködni akarsz?

– Igen. – Ezt úgy mondta, mintha nyilvánvaló lenne. – És ha elköltözöl, mi soha többé nem látjuk egymást.

– Tehát, azt akarod, hogy itt éljek, hogy titokban lássuk egymást az éj leple alatt.

– Nem élvezted az éjszaka közepén együtt töltött időt?

– Derek, nem erről van szó. – Picsába is, nem az anyanyelvemen veszekedni nehezebb volt, mint gondoltam. – Ez, ez olyan mintha visszafelé lépnénk. Ez a hétvége annyira szép volt, a nyilvánosság előtt mutatkozni.

– Megtehetjük néha. Elutazhatunk. – Ő is felállt, és láttam rajta a feszültséget, ahogy toporgott. –  Csak olyan helyre, ahol nem ismernek bennünk.

Megráztam a fejem. – Mit gondolsz, meddig folytathatnánk ezt? Itt élnék, utazgatnánk, nyilvánvaló lesz, hogy mi folyik itt abban a rövid időben.  Ellen nem buta.

Derek megpróbált válaszolni, de valami eszembe jutott.

– Te nem is tervezted, hogy ez hosszú életű lesz?

– Nem ezt mondtam.

Visszahúzódtam, távolságra van szükségem. – Még mindig feleséget és gyereket akarsz. Én csak szórakozás vagyok számodra?

Nem válaszolt elég gyorsan, és felálltam.

– Nem, Derek. Nem akarom ezt. Talán azt hiheted, hogy csak egy gyerek vagyok, vagy egy szerencsétlen bevándorló, vagy csak valaki, akivel kellemesen eltöltheted az időt, de nem. Nem akarok az ideiglenes játékszered lenni, amíg nem találsz egy nőt.

– Akkor mit akarsz? – ő is felállt. – Egy kibaszott gyűrűt?

– Nem! – vettem egy hatalmas levegőt. A düh vele szemben nem segít. – Nézd. Nem kerestem kapcsolatot, mikor ideköltöztem. Ez volt a legutolsó gondolatom. Minden egyes nap keményen dolgoztam, hogy ebbe az országba jöhessek. Ez az, amit csinálni szeretnék. Nem akarok visszamenni.

– Nem kérem, hogy – ordította.

– De igen. – Küzdöttem vele, hogy elmagyarázzam, hogy mit akarok mondani. – Magam miatt költöztem ide. Mert volt egy álmom. Aztán találkoztam veled, és az álmaim megváltoztak.

Felém mozdult, de megállt, a kezeit ökölbe szorította az oldalán. – Hogyan?

– Most már magunkra az álmaim részeként gondolok. Azért jöttem, hogy új életet kezdjek, és azt szeretném, hogy te is a része legyél. Nem titokban, mint akik szégyellik egymást. Hanem nyíltan a nyilvánosság előtt.

 Összerezzent. – Nem tehetem.

– Akkor én sem. Derek, nem akarok kettős életet élni. Egyet a nyilvánosság előtt és egyet magánéletben úgy, hogy egyik sem száz százalékig én lennék. És nem akarok rejtőzködni. –Csendesebben folytattam. – Éltem már ezt az életet. És nem jó érzés.

Csendben volt.

– Ha valaki mással akarsz lenni a hátralevő életben, csak tessék. Én nem.

– Nem tudod megérteni, hogy ez mennyire nehéz nekem – mondta összeszorított fogakkal. – Ez nem miattad van.

–  Ezt gondolod? – közelebb léptem egy lépést. Azt akartam, hogy lássa az arcom. – Soha nem éreztem, hogy elég jó lennék neked. Úgy érzem te is egyet értesz ezzel. És ez fáj.

– Nem erről van szó – fakadt ki. – Te minden vagy nekem. És amit irántad érzek, eddig még senkivel sem, éreztem még ezelőtt ezeket a dolgokat. Senkit sem akartam még úgy, ahogy téged.

– De te hajlandó vagy feladni ezt?

– Nem! Ez az, amiért megkértelek, hogy maradj. – Megragadta a fejem, ajkaival lecsapott az ajkamra, és a kísértés, hogy azt mondjam, bassza meg maradni fogok ezért az érzésért, csaknem a hatalmába kerített. Hátrahúzódott kicsit. – Kérlek, ne hagyj el. Te vagy az egyetlen, aki megért engem.

Haboztam, az érzés, mintha kettészakítana. – Akkor megéri érte többet tenni.

Óvatosan eltolta a kezét és kimentem a szobából.

Nem jött utánam.

Az emeleten, az ágyban azt kívántam, bárcsak ne kellene itt aludnom. Kemény volt a tudat, hogy Derek a folyosó túloldalán volt, fájt, különösen, amikor tudtam, hogy elűzhetném a fájdalmát. De csak felszínes lenne. Legbelül sosem békülne ki önmagával, ha nem úgy élne, ahogy érez. Ha megadom magam, ha maradok, folyton halogatná. Soha nem engedné meg, hogy úgy szeressem, ahogy akarom. Sohasem engedne be igazán, még ha viszont szeret is.

Akkor elhagyna.

Nem. Butaság lenne maradni. El kell, hogy menjek mindkettőnkért. Az egyetlen reményem, hogy ő is hiányol és az elég lesz, hogy megváltoztassa a gondolatát. Ha nem, akkor veszteségként kell feldolgozni és tovább lépni.

De én legalább adok magunknak egy igazi esélyt.

                        _______________

 

Egy álmatlan éjszaka után, vártam, hogy Derek elmenjen dolgozni, azután bepakoltam a csekély holmimat, és rendeltem egy Ubert. Otthagytam a ruhákat, amit kölcsön adott a lecsupaszított vendégszoba ágyán, a régi laptopjával a konyha asztalon, és a ház kulcsait, amit adott a bárpulton a cetli mellett.

 

Köszönök mindent. Örökké hálás leszek.

Maxim

A fejem zavaros volt az alváshiánytól, de nem akartam kávét készíteni a konyhájában. Majd valahol máshol reggelizem. Most csak el akartam menni. Az emlékek kezdtek kiakasztani.

Pontosan innen, ahol először csókolt meg

Pontosan innen, ahol letérdeltem.

Pontosan innen, ahol az éjszaka közepén kopogott az ajtómon.

Pontosan innen, ahol vitatkoztunk és a földön birkóztunk.

Pontosan innen, ahol először kóstolt meg.

Pontosan innen, ahol azt mondta meg akarlak dugni.

Pontosan innen, ahol megkért, hogy maradjak éjszakára az ágyába.

Pontosan innen, ahol hagyott nekem egy cetlit, amire azt írta aranyos vagy, mikor alszol.

És pontosan innen, pontosan innen, ahol csak állt, amikor kisétáltam.

Kimentem a tornácra, nyugtalan és ideges voltam, behúztam az ajtót mögöttem. Szívtelen kattanással bezárult, ennyi volt.