13. Fejezet

13.Fejezet

DEREK

Fordította: Aemitt

Okkal hívtam Maximot a vacsorára.

Azontúl, hogy nem szerettem az üres széket az asztalnál, amikor vendégeim voltak, reméltem, hogy valamit bebizonyítok önmagamnak: hogy Maxim bármennyire is összezavart és felkavart bennem valamit, az nem volt más, mint rosszul értelmezett vágy, hogy valaki olyannal legyek, mint Carolyn, aki olyan tökéletes volt, hogy  tudat alatt úgy éreztem, hogy ő túl jó hozzám. Együtt látni őket világossá tenné számomra, hogy Maxim iránti vonzódásom nem valós és ez csak egy kétségbeesett kísérlet, hogy kapcsolatom legyen valakivel, mert kicsit magányosnak éreztem magam. Isten nem büntetett a bűneimért, próbára tett.

Az volt a dolgom, hogy bebizonyítsam, erősebb vagyok a kísértésnél, és nem számít milyen erős is volt. Fölébe tudok kerekedni. Győzni tudok.

    Nem ment valami könnyen.

–  Nos, Maxim jól hallottam korábban, forgatókönyv író szeretnél lenni? – kérdezte Carolyn.

A jobbomon foglalt helyet, gyönyörűen nézett ki a vörös selyem blúzában, a második bőrként ráfeszülő farmerjában és a magas sarkújában.  Hatalmas csókkal az ajkán üdvözöltem, amikor megérkezett. Furcsa kényszert éreztem erre, hogy megtegyem, mert Maxim a közelben állt. Elfordította a fejét és én mérges voltam.

Nézz rám. Ez vagyok én.

De nem ez voltam. Egyáltalán nem érdekelt a feneke a szűk farmerben, de nem tudtam betelni, azzal, hogy Maxim az én ruháimban van. Emiatt is mérges voltam.

– Ez a cél – mondta Maxim – de először tanulnom kell. – Az asztal túlsó végére ültettem, mert ez volt legtávolabbi szék tőlem, de természetesen egymással szemben és egész este mást sem csináltam, csak bámultam. Még a fények sem segítettek, mert a seggfej gyertyafénynél sokkal jobban nézett ki.

–   Ó, írhatnál orosz kémfilmeket. – Ellen kuncogott és még több bort öntött a poharába. –  Amikor az oroszokra gondolok, kémekre gondolok. Ez szörnyű részemről? Várjunk csak, ugye te nem vagy kém?

– Nem, nem vagyok – felvillantotta huncut mosolyát, bárcsak nekem címezte volna. – Nem mintha elmondanám neked, ha az volnék.  

Ellen játékosan levegő után kapkodott, és azután csettintett. – A fenébe, azt gondoltam talán eldicsekedhetnék, hogy egy KGB-s ül mellettem a vacsorán.

– Vajon a KGB még létezik? – kérdezte Gage. Ő volt a legjobb barátom hetedikes korom óta, és én voltam a tanúja nyolc évvel ezelőtt, amikor házasságot kötött Lanie-val. Most három hat év alatti gyerekük van és ritkán él szociális életet, de törekszünk, hogy havonta pár alkalommal összeüljünk sörözni. – Elég ciki, de nem tudom.

– Ez szomorú, hogy minden, amit az oroszokról tudunk, az a filmekből szedett sztereotípia – mondta Lanie. - Miért van ez?

–  Mert rohadt messze van? – mondta Gage és az italáért nyúlt.

– Igen, messze van – mondta Maxim mosolyogva –, de azt gondolom a kulturális különbségek miatt nehéz megérteni egymást, akkor is, ha az emberek ugyan azon a helyen vannak. Korábban azt mondtam Dereknek, hogy az oroszoknak az a hírük, hogy barátságtalanok, de nem. De igazából nem. Mi csak visszafogottabban fejezzük ki magunkat. És akkor is, ha kíváncsiak vagyunk valakire vagy valamire, nem teszünk fel személyes kérdéseket, mert nem akarunk udvariatlanok lenni.

– És ez Amerikában érzéketlenségnek tűnik – mondta Ellen. – Talán még durvaság is, mintha nem érdekelnéd, hogy kérdezzen vagy rámosolyogjon valakire.

– Igen – bólintott Maxim. – Azt hiszem ez csak a része a keleti kultúrának, ahol az emberek jobban elmerülnek a saját világukban, mint bekapcsolódni a körülöttük zajló történésekbe. Például, ha valahol Moszkvában felszállsz a metróra, nem látsz mosolygó embereket. Mindenki a saját gondolataiba mélyed és nem foglalkoznak veled. De ha megismered őket, akkor rájössz, hogy igazából nagyon kedvesek. Sőt, ha egy orosz családhoz vacsorára vagy hívva, vagy valami hasonlóra, akkor meglepődnél mennyire barátságosak és nagylelkűek a házigazdák. 

– Be kell vallanom, mindig is hidegnek, de viszont egzotikusnak képzeltem Oroszországot. A nőket bundában, gyémántokkal teleaggatva, ahogy kaviárt esznek. – kuncogott Carolyn. – De ez is biztos csak a filmek miatt van.

– Vannak gazdag emberek Oroszországban, de az is nagyon gyakori, hogy akiknek szegény gyerekkoruk volt, nagyon szeretik a szép és luxus dolgokat – vonogatta a vállát Maxim. – Nagyon sok embernek sohasem voltak új ruhái vagy játékai. Ha így nősz fel, nem akarnád újra ugyan ezt érezni. Ez az én történetem is.

–  Értem – mondta Lanie.

Szegény gyermekkora lehetett, gondoltam, éheztem minden személyes részletre. Azon tűnődtem mennyire szegény. Szegénységben nőtt fel? Éhezett? Nélkülözött?

– Azt a hatást akarjuk kelteni – folytatta, a szeme megvillant. – Ez az amiért néhány orosz luxusautót vezet, vagy tervezők által készített ruhát visel, vagy drága éttermekbe jár, miközben egy icipici lakásban él, mert előtte nem volt részük benne és azt akarják most mutatni, hogy ez egészen más.

– Ha már ízekről beszélünk, az régi szobatársam egy orosz nőt vett el – mondta Gage – mindig hozott a családi kajálásokból csodás maradékokat. És átjött, és megcsinálta a tócsnit..– becsukta a szemét és úgy nyögdécselt. – annyira finom.

– Nagyon finomak – bólintott Maxim. – Csináltam már néhányszor.

– Tudsz főzni? – kérdezte Ellen.

– Egy kicsit. Anyám sokat dolgozott, így besegítettem a főzésbe, míg felnőttem. Ő tanított meg néhány dologra – elkapta a pillantásom és vigyorgott. – De nem olyan jól, mint Derek. Mondtam is neki, hogy előző életében biztos séf volt.

– Igen – kiáltott fel Ellen. – Határozottan ő örökölte a főzési képességet az egész családból. Vizet sem tudok felforralni.

– Derek, a vacsora tökéletes – Carolyn megfogta a karomat. – Köszönöm a meghívást.

Én is megérintettem. – Szívesen. Örülök, hogy itt vagy– sajnos nem a megfelelő okok miatt, de persze örültem.

– Maxim az angolod kiváló – dicsérte Lanie. – Középiskolában tanítok, és vannak olyan diákjaim, akik égész életükben itt éltek, és nem beszélnek ilyen jól, mint te.

– Köszönöm. – Maxim leszegte az állát, mint akit zavar a bókolás, de az egész asztalon át is láthattam, milyen hosszúak a szempillái.

Mi a fasz? A szempillái?

Szedd össze magad.

De nem tudtam, így inkább megragadtam Carolyn kezét és az ölembe tartottam. Egy meglepett mosoly küldött felém, amit én viszonoztam, de a vérem nem száguldott úgy, mint kellett volna, pedig a keze nagyon közel volt az ágyékomhoz.

– Még mindig nem hiszem el, hogy a táskád ellopták a báromból. – mondta Ellen. Maxim első estéjéről, amit Amerikában töltött nagy drámai előadás keretében adta elő, miközben a teraszon iszogattunk, ami magába foglalt értelmetlen rapszodikus beszédet a sors kezéről, mintha nem egy random taxisofőr javaslatára került volna be a bárba. – Emiatt rosszul érzem magam.

– Nem kell – mondta Maxim. – Minden jól alakult, a jónál is jobban. Új barátokat szereztem.

– Még jó, hogy itthon voltál Derek, mikor Ellen felhívott – Carolyn megszorította a kezem. – Most örülök, hogy nem tartoztattalak olyan későig.

–  Gondoltam otthon van, mert szombaton reggel korán reggel edzésre megy. – Ellen szemei baljósan csillogtak. – És mi mindannyian tudjuk, hogy Derek nem hagyná ki a szombat reggeli edzést.

–  Isten ments, hogy eltérjen a napirendjétől.

– Vagy nyitva hagyja a garázsajtót – tette hozzá Gage.

– Vagy a mosatlant a mosogatóba – Ellen imádta ezt a játékot.

– Vagy egyen a kocsijában.

– Vagy cipőben legyen a házban.

– Vagy hagyja, hogy porcicák legyenek az ágy alatt.

– Elég legyen – motyogtam, éreztem a hogy nyakamig pirulok.

– Tényleg szerencsés vagy Maxim. Nincs L.A.-ben ilyen szép, tisztább és ilyen finom kaja, mint a Derek Hotelben – mondta Lanie.

– Mind igaz, de ez nem a szerencsén múlott – ragaszkodott önelégült arccal ehhez Ellen.

–  Én is azt hiszem ez több volt, mint szerencse – Maxim a szemembe nézett és én megmutattam, a vágyam. Megmutattam. valami bennem darabokra tört. – Azt hiszem, van, ami el van rendeltetve.

Bassza meg.

Tovább ittam. Minden korttyal az érzéseimet próbáltam elzsibbasztani, hogy ott maradjanak mélyen eltemetve, de az éjszaka előrehaladtával folyamatosan csak nőttek. Olyan volt, mintha a szemeiben tükröződő vágy feloldotta volna az én börtönbe zárt vágyamat. Lopva pillantottam rá, olyan apró részleteket is véltem felfedezni, amiket eddig nem, az ujjai hosszát, az ajkai teltségét, az ereket a kézfején. Ezek emlékeztettek a hasán végigfutó erekre, amit múlt éjjel láttam, az egyik, amelyik bekanyargott a mackónadrágja alá.

Szerettem volna végig követni a nyelvemmel.

Valahogy átvészeltem a kávét, és a csoki tortához, amit Carolyn hozott, hozzá sem értem. Semmire sem volt étvágyam, csak hozzá. .

Gage és Lanie mentek el először, azzal az indokkal, hogy a bébiszitternek tizenegyre otthon kell lennie. Megöleltem Laniet, Gagevel kezet ráztunk, és megígértem, hogy a héten még találkozunk egy sörre. Ellen segített Maximnak a konyhában vinni az edényeket mielőtt elment, mindhármunkat megölelt, és Maximnak megígérte, hogy holnap hívja a bárban való munka kapcsán.

– Az nagyszerű lenne – mondta. – Bármit megteszek, amire szükséged van. Elkísérhetlek a kocsidhoz?

– Persze, sziasztok fiúk. – Fújt felém egy puszit és kiviharzott a szobából Maximmal a sarkában.

Befejeztem a mosogatógép megpakolását az edényekkel, amíg Carolyn elfújta a gyertyákat és összeszedte a terítőket. – Segíthetek a kézi mosogatásban is? – kérdezte, felhajtva a ruhája ujját.

- Nem, így is nagyon sokat segítettél. Egyébként is nagyon fáradt vagyok, így már nem fejezem be ma este.

Ez egy nagy hazugság volt, soha nem mentem el lefeküdni úgy, hogy a mosogatómban ott a mosatlan, de már nem bírtam ezt a színjátékot. Félig részeg voltam, teljesen frusztrált és komolyan dühös, így magamra akartam maradni, hogy békében utálhassam magam. ( És valószínűleg maszturbálni is fogok.)

- Biztos vagy benne? –az ajkába harapott, látszott rajta a csalódottság. – Nagyon szívesen maradok – mondta, miközben átkarolta a derekamat, lábujjhegyre állt és a fülembe súgta.  – Nem kell haza érnem tizenegyre, vagy egyáltalán haza érnem ma este.

Kényelmetlenül felnevettem és kibontakoztam az öleléséből.

- Ne haragudj, de tényleg nagyon fáradt vagyok.

– Uh – az arca elszomorodott, éneddig szörnyen éreztem magam.

Hogy te milyen elbaszott vagy. Ez a második este egymás után, hogy mentséget keresel magadnak. Nem fog örökké várni rád, seggfej. Jobbat érdemel.

– Kikísérhetlek a kocsidhoz? – kérdeztem.

Bólintott. – Oké, csak felkapom a táskám.

Maxim épp akkor jött be az ajtón, mikor mi kifelé indultunk.

– Elkísérem Carolynt a kocsijához – mondtam, kerülve a szemkontaktust.

Bólintott, és kezet nyújtott. – Örülök a találkozásnak, Carolyn.

– Én is – megrázta a kezét és elmosolyodott. – Remélem, látjuk még egymást.

– Feküdj le, Maxim. Majd holnap feltakarítok. – Esély sem adva a tiltakozásra a bejárati ajtó felé irányítottam Carolynt és bevágtam mögöttünk az ajtót. A bűntudat mardosott, ahogy kezét fogva a veranda lépcsőjén előre sétáltunk.

– Nagyon kellemes este volt – mondta. – Szeretek a húgoddal és a barátaiddal találkozni.

– Örülök.

– És Maxim, olyan érdekes. Ez nagyon szép dolog tőle, amit érte teszel.

– Semmiség.

Mikor az Audiához értünk elengedte a kezem és elővette a kulcsát. Adtam az arcára egy csókot és a kezemet a zsebembe tettem.

– Derek – mondta, és hallottam a zavart a hangjában – minden rendben van veled, úgy értem velünk?

– Persze – hazudtam, az ő érdekében hazudtam. Oké, mindkettőn érdekében. Nem akartam megsebezni az érzéseit a szavakkal, melyek számára értelmetlenek lennének, és még most nem akartam feladni. Még letudom győzni, bármi is van bennem. Tudtam, hogy letudom, de nem ma éjjel. – Csak fáradt vagyok.

– Rendben – nem hangzott biztosnak. – Csak biztos szeretnék benne lenni. Néha, mint ma este is biztos voltam benne, de máskor nem érzem. Nem akarlak sürgetni, vagy valami. Csak nem akarom rabolni a te időd sem pedig az enyémet. Csak szeretném tudni, merre tartunk, ha egyáltalán tartunk valamerre.

– Megértem – mondtam csendesen. Becsuktam a szemem, kifújtam a levegőt, és felajánlottam valamit, ami közel volt az igazsághoz. – Most valami történik velem, és kicsit rosszul érzem magam. Néha elkap. Akkor nem kedvelem önmagam.

– Ez … depresszió? – kérdezte bátortalanul.

– Nem, nem hiszem. Ez valami hasonló, mint a … szorongás, vagy valami. Aggódom a dolgok miatt és meg kell oldanom, mielőtt tovább lépek.

– Óh – mosolygott reménykedve. – Segíthetek valamilyen formában?

– Kedves tőled, de nem. Ez valami olyan, amit egyedül kell csinálnom.

–  Mit csinálsz? – kérdezte, azután megrázta a fejét. – Bocsánat. Nem kell válaszolnod a kérdésre. Ez nem az én dolgom.

– Semmi baj. Nincs erre csodaszer vagy valami. Csak megpróbálok lassítani és időt adni neki. Biztos lenni a sorrendbe. Újraértékelni a céljaimat. Emlékeztetni magam mi a fontos.

– Azt hiszem, néha mindenkinek lassítani kellene. Magamat is beleértve.

– Tudok teret adni, ha szükséged van rá.

– Nem, semmi baj. Sokat gondolkodom rajtad, Derek. És azon is mit szeretnék egy kapcsolatban. Tényleg kedvellek, de keresem az elkötelezettséget. Nem a gyűrűt vagy valamit, de elkötelezettséget. Mert ez tesz boldoggá, és megérdemlem a boldogságot – mosolygott. – Három évi kezelés kellett ahhoz, hogy ki tudjam mondani. Hogy csináltam?

Mosolyogtam, de belül rosszul éreztem magam. – Nagyszerűen, és ez igaz. Megérdemled, hogy boldog legyél.

 Vigyorgott. – Köszönöm. Boldoggá tett, mikor ma este megfogtad a kezem az asztalnál.

– Jó – Jézus Krisztus mekkora farok voltam. – Éjszakát.

– Éjszakát – beült az autójába és néztem, ahogy elhajt, mielőtt megfordultam és visszavánszorogtam a járdán. Szarul éreztem magam. Úgy éreztem csődöt mondtam. Úgy éreztem, minden, amit az életemben megterveztem kicsúszik a markomból, és ez mind az én hibám. Nem is hibáztatom Maximet. Már hosszú ideje küzdök önmagammal, még mielőtt vele találkoztam volna. Körülötte lenni, csak rontott a helyzeten.

Jobb, ha már az emeleten vagy Maxim. Jobb, ha elbújtál, alszol a zárt ajtó mögött. Ma este már nem tudok tovább harcolni önmagammal.

Bementem a házba és bezártam az ajtót. Azonnal meghallottam, hogy csörömpöltek az edények és hogy a mosogatóban folyik a víz. Baszza meg, itt van lenn. Vettem egy mély levegőt, kihúztam magam és megpróbáltam magamra ölteni a közönyösség álarcát, mielőtt visszamentem a konyhába.

Amint megláttam, repedezni kezdett.

A kagylónál állt és mosogatta a megmaradt edényeket. Egyenesen a whiskey-s üvegért mentem, és lelöktem egy felest. – Nem azt mondtam, hogy menj lefeküdni?

– Igen, mondtad, de tudom, hogy addig nem feküdnél le, míg fel nem takarítasz.

– Ó, igen, és honnan tudod? –még pár korty alkoholt zúdítottam le a torkon, kiélvezve a tüzelő meleget, amely szétáradt a mellkasomban.

– Mert ismerlek.

– Csak így egy nap után?

– A te esetedben bizonyos dolgok nyilvánvalóak voltak.

– Olyan vagy, mint a többiek – morogtam. – Hallottad, hogy gúnyolódnak rajtam?

– Igen, de nem tudom megérteni miért. Ha már van egy ilyen gyönyörű házad, mint ez itt, miért ne vigyáznál rá?

– Köszönöm – kiáltottam és a levegőbe öklöztem. Majdnem elejtettem a whiskeys üveget is. – Végre, valaki kibaszottul értékeli ezt.

Úgy gondoltam elég pia van bennem ahhoz, hogy eltompítsa az érzékeimet, így feltűrtem az ingujjam, és mellé léptem. – Segítek.

– Oké.

Rajta kaptam, hogy megpróbálja nem bámulni a csuklómat és az alkaromat. Milyen érzés, hogy akarsz valakit, de el kell rejtened? – Te mosogatsz, én törölgetek?

– Jól hangzik.

Csendben dolgoztunk vált vállat vetve, és azon kaptam magam, hogy egyre jobban és nyugtalanítóan örömmel töltött el a gondolat, hogy vonzódik hozzám és ezt leplezni kényszerül. Ez szörnyű volt részemről, hogy örömet szerzett nekem az ő kellemetlensége, de tetszett, hogy titkolni akarja. A tiltott vágyat. Tárgya lenni a titkos pillantásainak, és talán a legsötétebb és legmocskosabb gondolatainak. Hagytam, hogy a karjaink a kelleténél többször összeérjenek, felvillanyozva a testi kapcsolattól, azon gondolkodtam, hogy ez mit tehet vele.

Mert nincs ember, aki ne vétkezne.

A farkam keményedni kezdett, egyértelműen felbátorodva a whiskeytől, amitől a gátlásaim összeomlottak, félresöpörve a múltbéli védelmemet, és szabadjára engedtem a fantáziámat.

Mi van abba a gyönyörű fejedben, Maxim? Mi van azok mögött a kobalt kék szemek mögött? Mit csinálnál velem, ha engedném? Mit engednél, mit tehetnék veled?

– Carolyn nagyon kedves – mondta, és átadta az utolsó edényt, hogy eltöröljem.

Mi van? Ő most Carolynon gondolkodik? A rohadt életbe, nem kellene neki most Carolynra gondolnia. 

Én nem gondoltam a nőre. – Igen.

Elzárta a vizet. A mosogató szélén pihentette a kezét. – Nem is vettem észre, hogy van barátnőd.

És egy kis féltékenységet hallottam a hangjában, annyira haloványt, hogy talán soha nem vettem volna észre, ha nem lettem volna ennyire hiper érzékenyen kiélvezve rá. Ez kurvára tetszett.

– Nem a barátnőm.

– Ó – most összezavarodott. –  Azt hiszem félreértettem.

– A barátnőm akarna lenni.

Csend.

Persze, hogy csend fogadta a válaszomat. Maxim soha nem kérdezné meg mi a probléma. De én el akartam mondani. Akartam, hogy tudja. Meg akartam vele osztani a lehetetlen vágyat, egy személlyel, aki talán megérti.

– A probléma én vagyok.

 Teljesen mozdulatlan volt. Még mielőtt megállíthattam magam a bal kezemet rátettem a jobb kezére. – Néha nem tudom, mit is akarok.

Elrántotta a kezét az enyém alól és szembe fordultunk egymással.

Ma este először néztem egyenesen a szemébe. Számomra már többé nem létezett semmi rajtunk kívül. Csak a lélegzetét hallottam. A bőre illatát éreztem. Csak az óvatos arckifejezését néztem.

 Kell nekem.

Most vagy soha.

A karomba zártam és a számmal a szájára tapadtam.

A kurva életbe.

Életemben először érintettem egy másik férfi száját az enyémmel. Annyira más volt, mint egy nőé – nagyobb, feszesebb és teltebb. Felfaltam vad éhséggel, akár egy éhező oroszlán.

Kinyitotta a száját, és ajkaim közé csúsztatta nyelvét. Keze megragadta a csípőm és alsó testem közelebb húzta az övéhez. Bassza meg. Éreztem, hogy a dudor a farmeromban nagyobbra és keményebbre nő, és a másik oldalon éreztem az övét. Ahogy csókolóztunk, hátra tolt a pulthoz és közelebb mozdult, és fel-le dörgölőzött az enyémhez. Eszemet vesztettem az érzésre és a gondolatára. 

Ez lehetetlen.

Ez az egész, a szája, a kezei, a teste, ez a csók, ez az őrület, amit éreztem, a bennem élő vadállat kétségbeesetten szabadulni akart, megdöbbentő volt.

Maxim kettőnk közzé csúsztatta a kezét, farmeron keresztül megragadott. Még a farmeron keresztül is éreztem meleg tenyerét.

– Szabad? – kérdezte, meleg leheletét éreztem a számon.

– Igen.

Szája a számon, kicsatolta az övemet, és kigombolta a farmerom. Egy pillanat múlva éreztem a kezét – egy másik férfi kezét – ahogy megfogja a farkam. Meleg, biztos, erős és nyögtem kínzó élvezettől, ahogy le – fel dolgozott a farkamon. A száját végighúzta az államon át a nyakamig.

– Kurva jó az illatod– mondta, és a hangja mély és erőteljes volt, a farkam lüktetett az öklében.

A következő dolog, amit éreztem, hogy térdre esett és a meleg nedves szája körbeöleli a farkam hegyét. Valamilyen körkörös mozdulatokkal, majdnem az őrületbe kergetett, majd lassan mélyebben és mélyebben vett a szájába, amíg el nem nyelt. Azután gyorsabb tempóra váltott, a nyelvével a csúcsát dörgölte, erősebben, mélyebben szopott, és a torka mélyére engedett. 

Szent szar, tudja, mit csinál.

Amikor lenéztem, és láttam, ahogy előttem térdel, láttam, ahogy szája le-fel mozog a farkamon, éreztem a mély éhségét, ahogy szopott, szorított és simogatott, elvesztem.

 Elvesztem benne, elveszítettem önmagam, a lüktető, sóvárgó vággyal szemben, ami arra ösztökélt, hogy engedjem el magam.  Abba hagyni a színjátékot, hogy nem akarom ezt. Átadni magam, mert akartam, és ez annyira kurva jó.   

De nem is próbáltam kitartani.

Az egyik kezemmel megfogtam a tarkóját és keféltem a gyönyörű száját, mint egy önző vadállat, az alsótestem ritmikus összehúzódását, ahogy elárasztottam a száját.

Mintha Isten lettem volna. Egy szörnyetegnek éreztem magam.

 Úgy éreztem, hogy az életemben már semmi sem lesz ugyanaz.