18. Fejezet

18. Fejezet

MAXIM

Fordította: Aemitt

– Túlélted – vigyorgott Ellen, és átnyújtott egy borítékot, melyben pénz volt. – Tessék. Ez egy kicsit több, mint száz dollár. Bocsánat, tudom nem sok, de nem volt nagy forgalom ma este.  Hetente foglak fizetni, de egyelőre a műszakod végén fogok fizetni.

Nem hiszem el. Száz dollár most mindjárt? Ez negyede, annak, amit Dereknek fizetek az albérletért! Még attól is jobb, ez az első pénz, amit itt kerestem az Államokban. Hitetlenkedve átpörgettem az ujjammal, és azt kívántam bárcsak ne lenne szükségem erre a pénzre, mintha úgy állíthatnám be, mint életem első nagy fogása. Ellen lehet nem gondolta a száz dollárt nagy dolognak, de én igen. Annyira, de annyira hálás voltam. Elfordultam tőle, féltem, hogy tényleg elsírom magam. – Nagyon köszönöm, Ellen. Fogalmad sincs, mennyire örülök ennek a munkának.

– Persze. Mire vannak a barátok? Remélem nem volt túl szörnyű.

– Egyáltalán nem. – Annyira el voltam foglalva az első pár órában, hogy az idő csak úgy elrepült. Legtöbb időt Ellennel töltöttem a pult mögött, poharakat mosogattam, újra töltöttem a jeget, pincébe szaladtam még több sörért és borért, és alkalmanként az asztalokhoz vittem a kajarendelést, ha a munkatársak el voltak havazva. Az elmúlt egy órában egy gyors vacsora szünettel Ellennek segítettem feltakarítani, és feltölteni a bárt.

–  Most már indulhatunk. A menedzser majd bezár.

– Oké. Mivel tartozom a pólókért? – Amikor megérkeztünk adott nekem két fekete pólót a bár lógójával. Az egyiket felvettem, a másikat a hónom alá fogtam.

– Semmivel – nevetett. – Ez a te munkaruhád.

Jó éjszakát köszönt a személyzetnek, aki még maradt, és kimentünk a hátsó ajtón, ahol a kocsija parkolt.

– Ugorj be – mondta miközben kinyitotta a vezető felöli ajtót egy ütött-kopott Jeepnek.

– Nem zárod az ajtaját? – körbe mentem az utas felöli oldalra és megpróbáltam beszállni, de először Ellennek át kellett dobni pár dolgot a hátsó ülésre, vizes üveget, kávés poharakat, cipőt, műanyag zacskókat.

– Ugyan minek? – beindította az autót, ahogy becsatoltam az övet. – Innen semmit sem érdemes ellopni, és ha valaki annyira akarja ezt a szart, hát vigye.

Nevettem. – Te annyira más vagy, mint Derek.

– Oh, Istenem, az autója nevetséges. Enni tudsz a padlójáról – kihátrált a parkolóból. – Nem mintha hagyná, hogy valaki egyen benne. És valósággal, minden alkalommal szívrohamot kap, ha az enyémet vezeti.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy többet megtudjak róla.

– Mindig ilyen tiszta és rendezett volt?

– Igen. A hálószobája mindig tökéletesen tiszta volt, a játékait nem hagyta szanaszét, sokkal jobban szerette a kerékpárját mosni, mint hajtani. A barátai mindig mondogatták neki, hogy ez egy „terep bringa”.. Az volt a lényege, hogy mocskos legyen.

Nevettem, elképzelve a foghíjas, sötét hajú fiút, akit a kandalló feletti képen láttam, ahogy sikálja a küllőit. –Magam előtt látom.

– Ő egy jó srác, de önmagát néha túl komolyan veszi. Mindig ilyen volt.

– Annyira sikeres. Gyönyörű háza van, jó munkája és egy nagyszerű autója. Mindenre jól vigyáz. Annyira nagylelkű. Tökéletesnek tűnik– egy pillanattal később rájöttem túl sokat mondtam, de Ellen nem lepődött meg.

– Azt hiszem, Derek elég közel van a tökéleteshez. Ha a látszatból ítélsz. De nem tudom valójában mennyire boldog.

Még többet kell tudnom. – Azt gondolod, hogy nem boldog?

Gondolkodott egy pillanatig. – Azt gondolom magányos. De nem igazán szoktunk az érzéseiről beszélgetni.

– Ezt meg tudom érteni.

– De azt tudom, családot akar, és azt gondolta, hogy ekkorra már lesz, és gondolom, ez befolyásolja őt. Nem tudom mondta-e, de volt egy igazán komoly barátnője. Valójában vett egy házat, hogy beköltözzön vele oda. Össze akartak házasodni.

Úgy éreztem, mintha lenyeltem volna egy követ. – Ó.

– A tökéletes élet már kirajzolódott nála, a ház, a feleség és a gyerekek. És akkor a nő szakított vele, és úgy gondolom, azóta olyan elveszett. Úgy érzi kudarcot vallott, és ha Derek valamit jobban utál a kosznál az, a kudarc.

Mosolyogtam, de együtt éreztem Derekkel. A legnagyobb félelmen nekem is a kudarc volt. A kérdések, amelyeket nem mertem feltenni, fekete felhőként fenyegettek, hogy megrohamozzák az elmémet. Mi van, ha nem tudom megcsinálni? Mi van, ha vissza kell mennem Oroszországba? Mi van, ha nem vagyok eléggé jó, elég okos, elég eltökélt, amit el akartam érni?   

– Ennek, egy része a szüleinktől ered – folytatta Ellen. – Vagy inkább az apánktól. Nagyon szigorúan nevelte a fiúkat, szigorú szabályok, magas szintű elvárások, a nagy nyomás, hogy mindenben a legjobbak legyenek, akár a sportról, akár az iskoláról volt szó. Talán én álltam hozzá legkönnyebben, vagy talán csak engem érdekelt legkevésbé, mit várnak el a szüleink – nevetett. – Én voltam a fekete bárány. Én voltam az, aki legtöbb idejét szobafogsággal töltötte.

– De kiderült te is sikeres vagy.

– Köszönöm – egy mosolyt villantott rám. – Jól szórakoztunk tegnap este, vagy nem?

Fogalmad sincs róla, hogy mennyire. – Igen.

– Annyira örülök, hogy találkozhattam Carolynnal.

- Régóta együtt vannak? – Bűntudatot éreztem, mintha tiszteletlen lennék Derekkel. De nem tudtam uralkodni magamon.

– Nem olyan rég. Nem gondolom, hogy túl komoly ez közöttük, de mióta három éve szakított vele az a nő, azóta alig randizott valakivel. Nem tudom, hogy ő ilyen válogatós, vagy tényleg egyik sem elég jó neki, de igazán kár, tudod? Itt van egy srác, aki meghalna azért, hogy családja lehessen, ő lenne a világ legjobb férje és apukája, mert nagyszerű karriert futott be, van egy gyönyörű háza, szeret az emberekről gondoskodni, csak nem tud találkozni a megfelelő nővel. Talán Carolyn megtöri ezt az átkot.

Ez én nem hiszem, de ezt nem mondtam el Ellennek. A fejemben ismét Derek szavait hallottam. Én magam vagyok a probléma. Néha még saját magam sem tudom mit is akarok.

Hihetetlen, hogy Ellen ezt mondta következőnek: - Azon is elgondolkodtam már, mi van, ha Derek meleg.

A pulzusom a fülembe lüktetett. – Tényleg?

– Igen, úgy értem vannak olyan jelek. Soha nem kérdeztem rá nyíltan, de töprengtem rajta.

Fogalmam sem volt mit mondhatnék. De szerencsére Ellen egy fecsegő volt. 

– Bonyolult, mert mi úgy nevelkedtünk, hogy ez helytelen. Imádom apámat, de néhány dologba seggfej tud lenni, és ez az egyik dolog. Vallásos családban nevelkedett egy nagyon konzervatív vidéken, és ez volt minden, amit ismert. Mikor Ohaio-ból ideköltöztünk, és először látott meleg párokat csomó negatív megjegyzést tett, hogy ez mind természetellenes és erkölcstelen. Ez baromság, de hitt benne.

– Derek hitt benne?

– Nem, szerintem nem. De Derek mindegyikünknél jobban akarta apánk jóváhagyását. Semmi olyat nem látok, amivel lealacsonyodna az apám szemébe – gesztikulált a kezével. – És különben is, lehet félre értettem valamit. Mindig is nőkkel randizott, és tudtom szerint el akarta venni az exét. Valószínűleg nem meleg, csak maximalista. Kérlek, nem mondd el neki, hogy bármit is mondtam.

– Nem fogom – ígértem. – Nem tenném.

De a szívem fájt Derekért. Minél többet megtudtam róla, annál inkább rájöttem, hogy nem az volt a probléma, hogy nem tudta mit akar, hanem hogy tudta, csak nem tetszett neki. Nem akarta, hogy akarja. A szemében ez nem volt helyes, nem volt természetes és nem volt tökéletes.  De nem tudta megállítani.

Ez megmagyarázza miért tette, amit tett tegnap este a konyhában, és utána miért futott el. Megmagyarázza a reggeli a bocsánatkérését. Megmagyarázza, miért mondta azt, hogy utálja önmagát.

Reméltem tudok segíteni neki, de ötletem sem volt rá, hogy hogyan.

Mikor behajtottunk Derek felhajtójára elköszöntem Ellentől és még egyszer megköszöntem.

– Köszönöm – mondta. – Holnap találkozunk?

– Persze. – Ki kellett találnom, hogyan jutok el tömegközlekedéssel bárhová, hogy ne Ellennek és Dereknek kelljen fuvaroznia. – Majd találkozunk.

Bementem a kulccsal a házba, amit délután kaptam Derektől. A földszinten egyetlen lámpa sem égett, és a házban csend volt. Miután bezártam a bejárati ajtót, felmentem az emeletre halkan lépkedve, hogy ne csapjak zajt. Valószínűleg Derek korán kel a munka miatt, és már majdnem éjfél volt. A hálószoba ajtaja be volt csukva.

Mit csinált este? Vajon egyedül vacsorázott? Tévét nézett? Dolgozott? Azon gondolkoztam, amit Ellen mondott, hogy talán magányos, és azon tűnődtem, hogy igaz volt-e. Valaki, aki ilyen jóképű, kedves és szexi amilyen Derek tényleg magányos? Ez nem tűnt lehetségesnek.

Gyors zuhanyzás és fogmosás után lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Az agyam zúgott, attól, amit megtudtam. Felkapcsoltam a lámpát, felvettem a jegyzetfüzetem és a tollat, tíz percig irkafirkáltam, amit Ellen mondott és hogyan éreztem akkor magam. Többnyire sajnálatot és tehetetlenséget éreztem. Derek annyira sokat tett értem, és az ittlétem a házában nem lehet könnyű neki. Nemcsak azért, mert állandó emlékeztető vagyok valamire, arra, amit el akar felejteni, de ha csak fele annyira akarta, mint amennyire én akartam, igazi kínzás volt, az a tudat, hogy csak egy folyosó és két bezárt ajtó választ el bennünket.

Mikor kész voltam betettem a jegyzetfüzetet és a tollat a fiókba, majd lekapcsoltam a lámpát.

Tíz perccel később, kopogtak az ajtón.