27. Fejezet

27. Fejezet

 

DEREK

Fordította: Aemitt

 

A hét hátralévő része túl gyorsan telt. Minden nap korán reggel munka előtt az edzőterembe mentem, és Maxim minden este későig dolgozott a bárban. Még csak nem is láttuk egymást. Mikor hazaért én már aludtam és korán reggel, amikor felkeltem, ő még az ágyban volt, még akkor is mikor elmentem. Péntek reggel már nagy volt a kísértés, hogy felkeltsem, de nem akartam seggfej lenni. Hé, tudom, hogy csak kb. 3 órája értél haza, de idegördülnél és leszopnál? Köszi. Értékelem.

Ehelyett a zuhany alatt elégítettem ki magam, az emlékképeket felidézve, de ez meg sem közelítette az igazit. Több igazit akartam.

Tény, kicsit zavaró volt, hogy mennyivel többet akartam, és milyen gyorsan közeledik a két hét szakítás. Mert nem csináltunk semmit. Mire volt jó, hogy hagytam önmagamat az otthonomban két hétre melegnek lenni, ha az a személy, aki miatt az akartam lenni soha nem volt ott?

 Péntek este, a frusztrációm elérte a legmagasabb fokozatot. A munka után futni mentem (noha már reggel ugyanezt megtettem), megmostam az autóm, kiporszívóztam az összes szőnyeget, kicibáltam és kiporoltam. Semmi sem enyhítette a feszültséget.

Rájöttem, hogy nem is vacsoráztam- az étvágyam furcsa volt mostanában, vagy farkaséhes voltam, vagy elfelejtettem enni – úgyhogy lezuhanyoztam, megborotválkoztam és felöltöztem, ezután pedig vacsorázni mentem a The Blind Pig- be. Látnom kellett.

 Maxim felragyogott, ahogy észrevett egy magasított asztalnál, és valószínűleg én is ilyen voltam, abból ítélve, hogy a szívem hevesebben kezdett verni. Istenem, ez annyira nyilvánvaló? A figyelmemet az étlapra fordítottam.

Egy kis idő múlva odajött.

– Szia, – mondta, leült a velem szemben lévő székre.

– Van egy gyors szünetem. Milyen a vacsorád?

– Jó – tettem le a burgert. Lehet nem olyan vkusnyy (ízletes), mint a te syrniki-d, de jó.

Nevetett és a szemei ragyogtak. – Emlékszel.

– Igen, de nem volt alkalmam használni. Az egyetlen orosz, akit ismerek nincs körülöttem sokat. – Bassza meg, ez nagyon szánalmasan hangzott?

– Bocsánat, hogy sokáig dolgoztam. – Annyira halkan beszélt, hogy én legyek az egyetlen, aki hallja. – De én is hiányoltalak.

Hiányzom neki. Hiányzom neki. Meg akartam mutatni, hogy mennyire szerettem ezt hallani, de nem tettem. Ugyanezt akartam én is mondani, de nem mondtam. Ittam a sörömből, letettem az üveget és a vállam felett hátranéztem, hogy biztos legyek benne senki nincs olyan közel, hogy meghallja. – Ébressz fel az éjjel, mikor hazaérsz.

Felhúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne?

Bassza meg, igen. Ahogy az asztal másik oldalán ült, még az is kiakasztott. El akartam érni, megragadni a pólóját és magam felé húzni, hogy felfaljam a száját. – Igen, biztos.

– Szia – Ellen jelent meg az asztalnál. – Valaki azt mondta, hogy itt vagy. Másodszor a héten, ez megtisztelő.

– Jó. – Ismét felvettem a söröm és próbáltam magamra erőltetni a hűvösséget, de a pulzusom az egekben volt. Hallotta, amit mondtam?

Visszafordult felém. – Ma este nincs Carolyn?

Maximmal összenéztünk. – Uh, nincs. Tulajdonképpen Carolynnal eldöntöttük, hogy jobbak vagyunk barátokként.

Ellen csettintett a nyelvével. – Ó, igazán? Ez annyira szomorú. Carolyn tényleg nagyon aranyos.

– Az.

– Nos, majd találsz valaki mással.

– Hé, akarod, hogy bemutassalak-

– Nem, – mondta határozottan. A randik, melyeket Ellen szervezett nekem, katasztrófák voltak. – Ne mutass be senkit.

Duzzogott. – Nem vagy vicces. Olyan vagy, mint egy zsémbes vénember, aki mindent a maga módján intéz, és nem akar semmi újat, vagy mást. De soha nem fogsz senkit sem találni, ha nem jársz azokra a helyekre, és nem lógsz ugyanolyan emberekkel.

– Jól vagyok, – mondom, az államat rángatva. – Csak most nagyon elfoglalt vagyok. Sok minden történik. – És engem csak egy személy érdekel. Ő ebben a percben itt ül velem szemben, és miatta nehezen lélegzem.

Felsóhajtott, mintha veszett ügy lennék. Talán az voltam.

– Jól van, Jól van. Jó étvágyat. Visszamegyek dolgozni. Maradj Maxim, tarts szünetet, – mondta, mikor Maxim fel akart kelni a székéről. Ezután felém fordult. – Mondta neked, hogy az elmúlt pár napban busszal járt dolgozni?

Maximra néztem. – Nem. Azzal jársz?

Bólintott. – Bűntudatot éreztem, hogy állandóan fuvarozni kellet.

– Elég hosszú az út a házamtól a buszmegállóig.

Megvonta a vállát. – Nem bánom. Szeretem a függetlenséget.

 

– De munka utánra, fogtam neki Übert hazafelére, – mondta Ellen.

Übert? Még nincs bankkártyája.

– De hogy-

– Én hívtam neki, – kuncogott a húgom. – Azt mondtam, hogy ez része a juttatási csomagnak.

– Mondtam, hogy vonja le a fizetésemből, – mondta Maxim.

– És meg is teszem. – A húgom rám nézett és a pillantásával azt üzente én nem, nem teszem meg. – Oké, léptem. Szia.

– Viszlát. – Figyeltem, ahogy elmegy és ismét Maximra néztem. – Gondolod, hogy hallotta?

Értetlenül nézett rám. – Mit hallott?

– Engem, ahogy azt mondtam, hogy ébressz fel.

– Ó, nem, nem hiszem. – Úgy tűnt mondani akar még valamit, de nem tette.

– Mi van? – nógattam. Ha velem kapcsolatosak voltak a gondolatai, akkor hallani akartam. Tulajdonképpen, hallani akartam minden fejében kavargó gondolatot, akár rólam szóltak, akár nem.

– Semmi. – Lenézett a tányéromra. – Csak azon gondolkodtam, ha valaha is beszélni akarsz a családtagodnak erről a dologról, Ellen lenne a legjobb választás. Szerintem ő megértené.

Egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy fontolóra vegyem. – Lehetetlen. Túl furcsa lenne. Soha nem tudná titokban tartani. Neki van a legnagyobb szája a világon.

– Oké. Jobban ismered, mint én. Vissza kell mennem dolgozni. – Ahogy rám nézett, felforrósodott tőle a bensőm.

– Találkozunk később.

Bólintottam és lehajtottam a fejem, hogy senki se láthassa, hogy elpirultam. De nem tudtam ellenállni, hogy ne bámuljam, míg elsétált. A feneke annyira tökéletesen nézett ki az új farmerben.

De sokkal jobban fog kinézni az éjszaka meztelenül az én ágyamban.

                        ____________

 

A lépcső nyikorgása ébresztett fel. Hazaért. Azonnal keményedni kezdtem. Jézusom, adj neki egy percet.

A hálóm ajtaját éjszakára nyitva hagytam és vártam, hogy besétáljon rajta, ledobva a ruháit és bebújjon mellém. Hogy felajánlja magát.

Teltek a percek, és azon aggódtam, hogy nem jön. Megváltoztatta a véleményét?  Elaludt? Azt gondolta, hogy nem akarom, amit mondtam?

Egy pillanattal később hallottam, hogy a fürdő ajtaja becsukódik, és megindul a zuhany. Ja. Megpróbáltam lazítani és türelmes lenni. A sajgó farkamra tettem a kezem, és lassan simogattam. Nem akartam úgy elrobbanni, mint egy bomba, amint belép ide. De minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, és minél többet gondoltam rá a zuhany alatt, meztelenül, nedvesen és talán olyan merevedéssel, mint az enyém, annál jobban felizgultam.

Minden hangot hallottam, és a feszültség egyre nőt bennem - a víz leállt, a zuhany ajtaja becsukódott, a fürdő ajtaja kinyílt.

Léptek az előszobában.

A hálószobám ajtajának nyikorgása.

Szia. Suttogás a sötétben.

Gyere ide. A hangom mély és parancsoló.

Besiklott a takaró alá, átöleltük egymást, a testünk, a kezünk, a lábunk, és a nyelvünk úgy fonódott össze, akár az imára kulcsolódó ujjak. Oldalunkon feküdtünk, csókolóztunk, simogattuk egymást összesimulva, mindaddig, amíg Maxim a hátamra fordított. Az arcát a nyakamba temette és mélyet lélegzett.

– Istenem, hiányoztál.

Én is hiányoltalak. El akartam mondani neki, de csókolgatva lefelé haladt a mellkasomon, a mellbimbóm a szájába szopta, a csúcsát a nyelve hegyével kóstolgatta, és ez annyira jó volt, hogy nem tudtam megszólalni. A csípőm alatta vonaglott, farkammal a hasát döfködtem. Oh, bassza meg. Annyira közel vagyok. Túl közel. Ha ezt tovább is így folytatja, akkor másodpercek alatt vége lesz mindennek. Már éreztem, hogy elkezdődött.

Ismét benne akartam lenni. Nem -szükségem volt rá. Szükségem volt rá, hogy olyan módon vegyenek körül, hogy elfogadjanak. Fizikailag sóvárogtam a hevességre és az agresszióra is, de egy részem vágyakozott a kapcsolatra közte és köztem.

Összeszedtem az erőm, a hátára fordítottam, és mindenhol csókolni kezdtem, felkutatva a legrejtettebb helyeket a testén. Az álla alatt. Az oldalát. A térdhajlatát. A combja belső oldalán haladva egészen végig a farka csúcsáig. Követve az ereket az ágyékán a nyelvemmel, amit már jóval előbb meg akartam tenni.

Nyögéseivel, elakadó lélegzetével jutalmazott meg és az ujjaival a hajamba túrt. Felnyögött és káromkodva a nevemet morogta, mikor a számba élvezett. Rekedten lihegett, ahogy a meleg síkosítót a kezemre öntöttem, és mély levegőt vett, mikor beléhatoltam az ujjaimmal.

          De semmi nem hasonlított arra az érzésre, amit akkor éreztem, amikor magához ölelve hagyta, hogy végtelenszer a testébe temetkezzek, arra az érzésre, amit akkor éreztem, amikor kezei közé fogta az arcom, miközben az extázis szélén táncoltam, és ahogy ”kicsimnek” hívott, és millió darabra hullottam.        

Őrületes volt, felejthetetlen, és logikátlan - egy felnőtt ember voltam tizenkét évvel idősebb, mint ő - most azonban semmit sem éreztem még ennél igazabbnak. Mert nem tudtam, hogy hol végződöm, és hol kezdődik ő, hogy ki mozog és ki mozdulatlan, hogy kinek a lélegzete súrolja az ajkam és kinek az ízét érzem a számban, és hogy kinek a szíve ver rendületlenül a testemben.

Ez csak a miénk volt. Mindez a miénk volt.

– Ne menj el. – A hangom kétségbeesetten és rászorulóan csengett, de nem hagytam abba. – Ne menj vissza a szobádba ma éjjel. Maradj velem.

– Rendben, – suttogta, megérintve ajkával az ajkam. – Maradok.