6. Fejezet

6. Fejezet

MAXIM

Fordította: Aemitt

Nyilvánvaló volt, hogy Dereknek jó ízlése van és büszke az otthonára. Nem volt hatalmas vagy túlontúl fényűző, de gyönyörű, tiszta és minden szobája barátságos és meleg. Mint a konyhában, látni véltem benne Hollywoodot.

Az ebédlő falai halvány kékesszürke voltak festve, és a fényes ezüsttálban fehér virágok pihentek az asztalon. A mögött volt a nappali, ahol vastag fehér szőnyegek voltak a padlón, széles székek és semleges színű kanapék voltak elhelyezve a nagy dívány köré. Rengeteg bekeretezett fénykép állt a fehér tégla kandalló peremén és odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem.

Derek és Ellen gyerekkori képe megmosolyogtatott. Olyan tíz évesnek nézhetett ki és Ellen talán fele annyi idősnek. A másik fiú kicsit alacsonyabb Dereknél, közöttük állt és azon gondolkodtam ő lehet a harmadik testvér. Mindhárman fürdőruhában voltak és szélesen mosolyogtak a napba hunyorogva. Mindegyiküknek hiányzott legalább egy foga.

Több családi fotó is volt, a diplomaosztós, karácsonyi és valakinek az esküvői képei, talán az másik testvéré? Úgy nézett ki, mint ha Derek volna legjobb ember. Azon gondolkodtam Derek valaha lehetett e nős vagy volt e barátnője. Kellett, hogy legyen. Melyik srácnak az ő korában, aki ilyen jól néz ki és nyilvánvalóan kedves, okos és sikeres, agglegény lenne?

– Kész a kaja.

 A hangjára megfordultam. – Csak nézegettem a képeidet. Kérdezhetek róla?

– Persze. – Bejött a szobába, mellém állt és kezeit a zsebébe csúsztatta.

– Van egy fiú és egy lány testvéred is?

– Igen. David. Két évvel fiatalabb tőlem. – Rámutatott egy képre, ami róluk készült sötét öltönyben. David olyan magas volt, mint Derek, de nem annyira férfiasan jóképű. – Ez a három évvel ezelőtti esküvőjükön készült. Feleségével San Diegoban élnek, és van egy hat hónapos kisfiúk Gavin.

– Ez ő? – Arra a fényképre mutattam, ahol Derek karjában egy kisbabát ringat.

–  Igen. Ez a keresztelésén volt. A keresztapja vagyok. – Hangjában büszkeség csendült, és ez megmosolyogtatott.

– Akkor, kész vagy az evésre?

– Határozottan.

Visszamentünk a konyhába, ahol Derek előkészítette számomra a helyet, kiegészítve egy alátéttel, vászon szalvétával, steak késsel a tányér jobb oldalán, és villával a baloldalon.  És egy üveg jéghideg víz is ott volt az asztalon.

– Ez olyan, mint egy öt csillagos étterem, - mondtam mielőtt elültem és a szalvétát az ölembe terítettem. – Alulöltözöttnek éreztem magam.

– Nem. Csak van ez a dolog a papírszalvétával. Utálom. Leült szembe velem, sírni tudtam volna, annyira jól nézett ki – a steak tökéletesen fűszerezet, átsült és a friss zöldsaláta. Egyszerű és mégis tökéletes.

Azonnal hozzáfogtam.

Derek rendet rakott a konyhában, azután az asztalhoz hozta a borát és leült velem szemben.  – Hűha, tényleg éhes voltál.

Szégyenlősen elmosolyodott és egy utolsó darabot vágott a maradék steakből. – A nagyszüleim nehéz időkben nőttek fel, és megtanították nekem, hogy soha ne hagyjam el az asztalt, mielőtt mindent meg nem ennék mindent a tányérról, mert soha nem tudhatod előre lesz e holnap mit enned. De egyszersmind – ez nagyon finom.

– A steak eléggé át volt sütve?

– Tökéletes.

– Nagyszerű. Azt hiszem meg kellett volna kérdeznem, hogy hogy szereted a húsodat.

Egy pillanatra a villával félúton a szám felé ledermedtem, mielőtt kapcsoltam. Ne légy perverz. A steakre gondolt. – Szeretem, ahogy elkészítetted, - biztosítottam róla. De nem tudtam felnézni a tányéromból, és zavartan tovább rágtam. Ezután, túl gyorsan lenyeltem és vizet kellet innom rá, hogy lenyomja.

– Ez az első utazásod Amerikában? – kérdezte, a karba fonta kezeit a mellkasán.

– A második. Három éve New Yorkban voltam.

– Meddig maradsz?

Eldöntöttem, hogy őszinte leszek. Oroszországban az emberek úgy vélik, hogy balszerencsét hoz beszélni egy vállalkozásról, olyan mintha rontást bocsájtanának rá, mielőtt az beteljesedne, de valami Dereknél arra késztetet, hogy megbízzam benne. – Remélem örökre.

– Tényleg? Reménykedsz a letelepedésben?

– Igen.

– Lehet ezt? Úgy értem ez legális?

– Igen és nem. Kicsit komplikált. – Befejeztem a steakemet és ittam egy korty vizet. – Hat hónapig minden gond nélkül maradhatok a vízumommal. Utána pedig valamit kitalálok.

– Ez nem úgy hallatszik, mintha aggódnál emiatt. Igaz?

– Nem igazán. – vonogattam a vállam. – Kerül, amibe kerül.

– Nem lesz könnyű.

– Minden bizonnyal nehéz lesz. És valószínűleg kockázatos, de nem bánom. Szeretek kockáztatni. Mi oroszok ezt mondjuk ‘Kto ne riskuyet tot ne pyet shampanskoye,’ ami szerintem nyersfordításban így hangzik ‘ Aki nem vállal kockázatot az nem pezsgőzik ’.

Elgondolkodva bólogatott. - Mi itt azt mondjuk, ‘ Aki mer, az nyer’. Hasonló elv gondolom.

– Igen, pontosan.

– Sok rokonod van Oroszországban? Nem fogod hiányolni őket? – Őszintén kíváncsinak látszott.

Anyámra gondoltam, nemrég elvált második alkalommal is, és küzd, hogy fenntartsa magát és Liliyat, belém nyilallt a bűntudat. – Hiányozni fog a családom. Útálom az érzést, hogy elhagytam az anyámat és a húgomat. De az anyám megérti miért jöttem ide.

– És miért volt? – A boráért nyúlt.

– Hollywoodi forgatókönyv író szeretnék lenni.

Kissé felnevetett. – Akkor azt hiszem a legjobb helyen vagy. Írtál már valamilyen forgatókönyvet?

– Körülbelül ötvenet elkezdtem már, de soha nem fejeztem be egyet sem, - vallottam be. – Néhány órát fel szeretnék venni. Párat online, de szerintem az osztályban lenni a tanárral és a diákokkal jót tenne (sokkal jobb lenne), különösen az angolomnak. 

– Az angolod már kurvára jó. Milyen munkát végeztél Oroszországban?

– Köszönöm. Műszaki író voltam egy petrolkémiai vállalatnál. Jó munka volt, de soha sem volt a szenvedélyem. És veled mi van? Te mit csinálsz?

Kortyolt egyet a borából és letette a poharat.

– Kereskedelmi ingatlanok fejlesztésével az apám vállalatánál.

– Szereted?

– Azt hiszem.

– De nem a szenvedélyed.

Vállat vont. – Nem tudom, van e szenvedélyem, nem mint neked. – Azután elvigyorodott és szemöldökét húzgálta.

– Tudod, most őszinte leszek, meglepődtem, mikor először találkoztunk. Valami egészen mást vártam.

– Tényleg? Mármint mit?

Elborzadt, de ezután nevetni kezdett. – Mint Boris Yeltsin. Az egyik ilyen a szőrös orosz sapka.

Én is nevettem. – Micsoda csalódás lehetett.

Hátradőlt és egy halovány mosollyal jutalmazott. – Áh, nem.

A szívem kicsit gyorsabban vert a mellkasomban. Jó érzés volt vele szembe ülni az asztalnál, a kizárólagos figyelme célpontja lenni és megnevetetni. Tetszett a reszelős hangja, ahogy könnyedén hátradőlt a székbe, ahogy megjelentek a nevető ráncok a szeme környékén, ha nevetett. Tetszett a széles mellkasa, az ajkai teltsége, és ahogy most rám nézett, mintha valami közös titkon osztoznánk. Mindent le akartam írni a jegyzetfüzetembe, hogy örökre eszembe vésem a ma este részleteit.

– Azt hiszem, pihenned kellene. – Derek felkelt felvette a tányérom és a mosogatóba rakta. Odavittem a poharam, elöblített mindent és betette a mosogatógépbe.

– Hová tegyem a szalvétát? - kérdeztem és felmutattam.

– Ó ide - elvette tőlem és ujjaink összeértek. – Majd a szennyesbe dobom.

Eltűnt a hátsó folyosón. Néhány pillanat múlva visszatért a konyhába és mögém nyúlt, hogy lekapcsolja a világítást. Egy pillanatra a sötétben álltunk ott, egyikünk sem mozdult. Olyan közel volt, hogy láthattam le-fel mozgó a mellkasát, hallhattam a lélegzetét, és elég közel ahhoz, hogy azon kaptam magam, amint két igen veszélyes szavon gondolkodom – mi lenne ha?

Azután ellépet mellőlem. – Már kimerült lehetsz. Gyere az emeletre. Megmutatom a szobád és majd később lejövök elkapcsolni a villanyokat.

Hallgattam, követtem az ebédlőn és a nappalin keresztül fel a lépcsőn. Fáradt voltam – annyira fáradt, hogy az elmém gúnyt űzött belőlem. Őrült dolgokat művelt velem.

Mert egy pillanatig már majdnem azt hittem Derek azon volt, hogy megcsókoljon.

Feküdj le Maxim. Képzelődsz.

A lépcső tetején Derek jobbra fordult. – A vendég fürdőszoba jobbra – mondta, kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a lámpát. – A törölközők a mosdónál és - kinyitott egy szekrény, melyből elővett egy becsomagolt fogkrémet és fogkefét. – Használhatod ezeket.

A fürdőszobán kívül álltam és bekukucskáltam. – Ez hihetetlen. Oroszországban általában egy fürdőszobája van a háznak és az egész család ezen osztozik.

– Ez zsúfoltnak hangzik. – Kinyitotta a zuhany fülkét, mintha ellenőrizne valamit. – Itt van a fürdősampon és a kondicionáló.

– Köszönöm.

Kijött a fürdőből, félre léptem utat engedve neki, de a válla súrolta a mellkasom. A gyomrom összerándult – már hosszú ideje nem vonzódtam így senkihez sem.

– És te ebben a szobában alszol, - mondta és kinyitotta a mellette lévő ajtót. Belépett és fölkapcsolta a lámpát.

A szobát egy hatalmas francia ágy foglalta el szépen bevetve csíkos ágyneművel, tövében egy sötét fa komód, egy hatalmas keretezett tükör és oda illő éjjeliszekrényeken ugyanolyan lámpákkal. Épp ahogy a földszinti szobák, itt is volt kevés személyes vonás, ami a vendégek számára barátságosabbá tette a hálószobát – képek a falon. Gyertyák. Dísznövények az ablakban. Egy üveg víz az éjjeliszekrényen. Fél tucat párna az ágyon, közülük egyiken Szép álmokat felirattal.

– Ez gyönyörű, - mondtam.

– Biztos vagyok benne, hogy jobban szeretnél a hotelben lenni, de remélem ez is elég kényelmes lesz.

– Egyáltalán nem. – hitetlenkedve megráztam a fejem. – Ez sokkal jobb a hotelnél.

Vállat vont, mintha ez nem lenne nagydolog, és kezét a zsebébe dugta. – Valamire szükséged van még? Adhatok valamit, amiben alhatsz, ha szükséged van rá. Vagy ruhát holnapra?

  Általában nemet mondtam volna, de hogy felvehetek valami, ami Dereké túl csábító volt. – Ha nem túl nagy gond. Úgy érzem, ezt a cuccot napok óta hordom.

– Nem gond, csak adj egy percet. – Elhagyta a szobát és én ott álltam bűntudatosan.  Pár órával ezelőtt, nem akartam elfogadni az ajánlatát, hogy a házában maradjak. És most kértem a ruháit? Nem kellenek a kurva ruhái. Elég.

  De mikor visszajött a szobába és letett egy csomó ruhát az ágyra a szívem gyorsabban vert. – Köszönöm.

– Tudasd velem, ha valamire szükséged lenne. A hálószobám a másik oldalon van.

 Bassza meg. – Rendben.

 Ismét zsebre rakta kezeit. – Holnap talán aludni szeretnél. Korán reggel edzeni megyek, megpróbállak nem felébreszteni. Kilenc körül jövök.

Bólintottam, de alig hallottam, amit mondott. Túl elfoglalt voltam, hogy ne gondoljak arra, hogy a szobája pont szemben van.

– Ha felébrednél és reggeliznél, szolgáld ki magad a konyhában. Megrántotta széles vállait.

– Gondolom ennyi.

Ne menj még. – Derek, ismételten köszönök mindent.

– Nem gond. – Elindult az ajtó felé. – Éjjelt.

– Éjjelt.

Maga mögött becsukta az ajtót, az ágyhoz sétáltam, leültem az ágyra a ruhák mellé, amit kölcsön adott, és az egyik kezemet a párnára fektettem.
         Azt mondogattam magamnak, mindenkivel ilyen kedves.
         Azt mondogattam magamnak, nem vagyok különleges – én csak egy szívesség voltam a húga részéről.
         Azt mondogattam magamnak, csak beképzeltem a vonzalmat közöttünk a földszinten a sötétben.
         De azt kívántam, ne így legyen.