21. Fejezet

21. Fejezet

DEREK

Fordította: Aemitt

Teljesen összetörtem.

A tegnap este tönkretett.

A székkel az ablak felé fordultam, és kinéztem L.A belvárosára, a felhőkarcolókra melyekben irodák és lakások voltak. Az utcák zsúfoltak a forgalomtól.  Minden utca és lakónegyed tele vállalkozásokkal, üzletekkel és éttermekkel. A járdák tele emberekkel. Hogyan lehetséges, hogy egy milliós városban ennyire fájdalmasan egyedül érezheti magát az ember?

De én így éreztem, már nagyon régóta. Miután Maxim a hétvégén körülöttem volt, ráébresztett erre. El is felejtettem, milyen jó érzés valakivel reggelizni. Segíteni valakinek. Sötétben csókolózni valakivel.

Attól, hogy ott volt a házamban kevésbé tűnt üresnek. Célt adott az életemnek. Szükségesnek, hasznosnak, és megbízhatónak éreztem magam. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy – Maxim bízik bennem. Kihasználtam volna múlt éjjel? Kísérletezésre használtam, hogy megválaszoljak pár kérdést? És most megvoltak a válaszaim – most már tudtam – ott tudnám hagyni? Elsétálni az egész világ egyetlen emberétől, akivel legmélyebb, legsötétebb és legigazibb önmagam voltam? Az egyetlen személytől, akire rábíztam a titkom?

Féltem, hogy nem tudom, és hogy a félelem megragad olyan erősen, mint az őrület, amely módon akartam őt. Istenem, mennyire akartam őt.

 A gyomromba üresség vágott, ahogy az elmúlt éjszakára gondoltam. Annyira jó volt. Olyan őszinte, olyan intenzív. Semmit sem akartam jobban csak újra és újra azt tenni. Érezni azt a közelséget. Elmélyíteni. Feltárni többet önmagamból, és még többet belőle. De milyen áron?

Vajon készen vagyok elengedni a fantáziámat egy tökéletes életről? Tökéletes családról? Vajon őszintén mindent megtettem, hogy összejöjjön? Kész voltam szembenézni a szüleim, a kollégáim, az idegen, Isten és önmagam bírálataival szemben? Vajon ez tényleg boldoggá tenne? Ugyanakkor, képes lennék boldog házasságban élni egy olyan személlyel, aki iránt nem érzek szenvedélyt? Egy olyan életet élve ahol elrejtem igazi énemet? Elűzni azt, amitől olyan elevennek éreztem magam az este? Talán ez lehetne a büntetésem. Ez az én keresztem.

Végül is lenne egy családom.

De mi a helyzet Maximmal?

Maxim. Annyira fiatal, tele élettel, készen áll, hogy megváltsa a világot. Annyi mindent tudott adni és annyi mindent kellet még tanulnia. Hibákat elkövetni és a sikereket megünnepelni. A személyes célok elérése érdekében. Még mindig abban a korban van, amikor minden a szex, a kaja és az előre lépés körül forog. Jól emlékszem erre, de ez már rég mögöttem van.

Valószínűleg előbb vagy utóbb megunna. Klubokba akarna járni, találkozni filmiparban lévő emberekkel, megtapasztalni az L.A. -i huszonvalahány évesek fiatalok életét, a szelfikkel, a Snapchatekkel és hashtagekkel. Közelebb voltam a negyvenhez, mint a húszhoz, évek óta nem voltam klubokban, és a hashtagek meg #elmehetnekapicsába. A másik, hogy Maximmal ellentétben, azt sem tudom, hogyan kellene beszélgetni egy huszonvalahány évessel. Mi a francot lát bennem? Az ősz hajammal, a recsegő-ropogó csontjaimmal és a korai szombat estékkel. Bárkit megkaphatna.

És biztosan nem gondol az elkövetkező pár évben családra. De én nem akarok egy ötvenes babakocsit tologató lenni a környéken. Meddig várhatnék? Maxim azt mondta, hajlandó „megpróbálni mi lesz ebből”, de nem tűnt helyesnek, hogy baszakodjak az érzéseivel, amikor tudtam, hogy sehova sem vezet a dolog.

Nem lehet meg mindened. Vagy rövid távú kielégülés vagy hosszú távú kapcsolat. Hozd meg a döntésed.

Grimaszolok, megpördülök, ismét szemben találom magam az asztalommal, felemelem a telefonom és hívást kezdeményezek.

– Halló?

– Halló?

– Szia, Carolyn. Derek vagyok. Hogy vagy?

– Jól. És te?

– Jól. Elvihetlek vacsorázni ma este?

– Imádnám. Hánykor gondoltad?

– Hétkor jó lesz?

– Tökéletes. Akkor az órák után lesz időm még futni.

– Nagyszerű. De tudod ugye, néha futhatnák együtt is.

– Ez nagyon jól hangzik – elhallgatott. – Azta, a hangod sokkal jobb, mint szombat este.

Meg tudta mondani, milyen erőfeszítésbe került? – Akkor felveszlek hétkor.

– Nagyon jól hangzik, akkor majd találkozunk.

Ez volt az utolsó kétségbeesett erőfeszítés, hogy valaki más legyek.

A telefonom a kezemben tartottam, mikor üzenetet kaptam a húgomtól.

Szia! Csak azt akartam, hogy tudd minden rendben ment tegnap este Maximmal. Egy kemény munkás! Lol, látnod kellet volna az arcát, mikor átadtam a pénzét az este végén, olyan volt, mintha egymillió dollárt adtam volna neki!

A nevét hallva, bűntudatot éreztem. El kellene mondanom Maximnak, mit is csinálok Carolynnal. Nem azért, mert olyan ígéreteket tettem, hanem mert múlt éjjel a levegő lógva hagytunk valamit, és nem akartam, sokáig halogatni  a dolgot. Megérdemelte, hogy találjon valaki bátrabbat, mint én. Dolgozik este?

Három apró pontocska elhalványult és a húgom válaszolt. Igen. 3:30-kor veszem fel. Megpróbálta bemagyarázni, hogy busszal is jöhet. Ezt egy nevetős hangulat jel követte, amely a nevetéstől könnyezet.

Elmosolyodtam volna, de nem sikerült. Haza tudod vinni?

Egy felfelé mutató hüvelykujjal válaszolt.

Néhány percig ott ültem és bámultam a telefonom, azon gondolkodva vajon mit mondjak Maximnak, és hogyan magyarázzam el. Mert arra gondoltam, hogy valószínűleg nem is fogja érdekelni.

De ahogy hívni kezdtem, a zsigereimben éreztem, hogy mégis érdekli.

– Halló?

– Szia, én vagyok.

– Szia - olyan vidámnak tűnt, hogy hall felőlem, összerándultam.

–  Mit csinálsz? – kérdeztem félszegen.

– Most lépek be a Western Unionba. Alig két kilométerre a házadtól találtam egyet. Anyám hajnali háromkor hívott, hogy tudassa velem, utalja a megtakarításom.

Imádom, ahogy a kilométer szót kiejti. – Jó, az jó.

– Igen és készítettem egy listát, hogy mit kell tennem ezután. Büszke vagy rám?

Ó a francba, ez aranyos. – Igen. Mi van azon a listán?

– Bankszámlát nyitni, hitelkártyát kérvényezni, és ruhákat vásárolni.

A tegnap esti zűrzavar miatt elfelejtettem odaadni neki, amit vásároltam. És most nem voltam benne egészen biztos, hogy megtehetem. – Jó ötlet.

– Milyen a te napod?

Szörnyű. – Jó – komorodtam el. – Maxim, csak akartam, hogy tudd, este randizni viszem Carolynt.

Csend. – Ó.

– Őszinte akartam lenni, mert te tegnap este annyira együttérőz voltál a beszélgetés alatt. Úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom a dolgokat tovább fajulni közöttünk. Nem tehetem.

– Oké.

– Úgy érzem, tartozom még egy esélyt magamnak és neki is – összefüggéstelenül beszéltem, de nem tudtam abba hagyni.

– Felfogtam.

– De ez nem jelenti azt, hogy azt akarom, hogy elköltözz. Nem, nem akarom. – Mindkettőt akarom.

– Köszönöm. Legyen kellemes estéd.

– Köszi.

Letettem, a homlokom az asztalomhoz szorítottam, elképzelve, hogy ott áll a Western Unionnál, a telefonját bámulva azon gondolkodva, mekkora egy kibaszott gyáva vagyok. Egyébként így éreztem magam.

Egy pillanat múlva felemeltem a fejem és megráztam. Nem voltam meggondolatlan, csak realista. Számba vettem a lehetőségeket, mérlegeltem az előnyeit és a hátrányait, és döntöttem a régóta meglévő, hosszú távú célok mellett. Mindig ezt csinálom. Ez voltam én. Legalább is, akinek kiadtam magam. Előbb vagy utóbb az érzéseim is a felszínre törnek.

Muszáj lesz nekik.

__________

                                                                                         

– Nagyon örülök, hogy hívtál – mondta vidáman Carolyn és megérintette a combom, miközben a belváros felé vezettem. – Aggódtam érted.

– Értem? – mondtam meglepődést színlelve.

– Igen. Igazán zavarodottnak tűntél múltkor.

– Nem, semmi ok az aggodalomra.

– Jó. Akkor hová megyünk?

– Azon gondolkodtam, elviszlek a húgom bárjába. Említetted, hogy még soha nem jártál a The Blin Pig-ben – figyelmen kívül hagyva a hangot, amely a fejemben azt mondja, hogy nem ez az igazi ok, amiért oda akartam menni. Tudtam, hogy kamuzok, és azt is, hogy képtelen voltam távol maradni Maximtól.

– Nem voltam – Carolyn el volt ragadtatva. - Szeretnék oda menni! A húgod nagyon kedves. Igazén kedvelem őt.

– Ő is téged.

– Ezt mondta? Ó Istenem – öklözött a levegőbe. - Ez olyan középiskolásan hangzott tőlem. Felejtsd el.

– Ami azt illeti nem csak Ellen mondta, hanem Maxim, Gage és Lane is azt mondták mennyire csodálatos vagy. – Ez egy kicsit túlzás volt, de tetszett az arcán terjengő pír, és ez megkönnyebbülés volt nekem, hogy még mindig tudok elbűvölő lenni, ha akarok.

Én tovább bombáztam a figyelmességemmel, kinyitottam a kocsi ajtaját, kisegítettem, karon fogva sétáltunk a parkolóháztól a bárig. Igazán sugárzóan boldognak tűnt, sokkal gyönyörűbbnek, mint ahogy valaha láttam, és biztos voltam benne, hogy kívülről tökéletes párnak néztünk ki.

De ahogy beléptünk a bárba, én körbenézve Maximot kerestem, és mikor megpillantottam, ahogy épp egy ölnyi likőrös üveggel siet el, a belsőm felfordult. Mi a francot csinálok? Ez annyira igazságtalan volt, idehozni Carolynt, parádézni vele az orra előtt. És most hogy megláttam, még jobban akartam. A különbség, ahogy a testem rá és Carolynra reagált, megdöbbentő volt.

Csak tartsd távol a tekinteted, mondtam magamnak, átkarolva Carolyn hátát. Ha már nem tudod teljesen eltemetni, akkor legalább ne bámuld.

Nem volt egyszerű –minden alakalommal mikor a szemem sarkából észrevettem őt, elvesztettem a fonalat arról, amiről Carolyn beszélt – de úgy gondolom elég jó munkát végeztem. Maxim még jobban csinálta. Igaz, ő dolgozott, én pedig közösségi életet folytattam, de alig pillantott felénk, míg ott voltunk. Mikor bementünk felénk bólintott egy sziát és ennyi. Dühös volt? Már a gondolat is feldühített. Azt mondta így is jó lesz! Azt gondolja, hogy könnyű valakivel egy asztalnál ülni és egy másik személy után sóvárogni? És rejtegetni ezt? Borzalmas érzés, szégyenkezés és bűnösség. Ez olyan könnyű számodra, igaz, Maxim? Pontosan tudod, ki vagy, mit akarsz, és nem érdekel, mit gondolnak mások. Nos, ez nem így van nálam, úgyhogy ne mond azt, hogy megérted, és utána ítélkezz felettem.

Még rosszabb volt, mikor figyelmen kívül hagyott és én láttam, hogy hogyan flörtöl a vendégekkel. Rájuk villantja csábos orosz mosolyát, és nagy kék szemeit, valószínűleg elbűvöli őket az orosz akcentusával. És nevettek, szempillájukat rebegtették, és megtapizták a karját és a mellkasát. Azt gondolhatták, hogy az este végezetével hazamegy velük. Mindent megtettem, nehogy odarohanjak és rájuk üvöltsek, basszátok meg ő nem a ti csapatotokba játszik!

Még keményebben próbálkoztam Carolynnál. Udvarias és figyelmes voltam. Nevettem a viccein. Bókoltam, azt mondván, hogy gyönyörű. A családjáról, a munkájáról és kedvenc zenéiről kérdeztem. Nagy ügyet csináltam abból, hogy mennyi türelme lehet, ha már tanár, mennyivel jobb lehet matekból, mint én, és mennyire csodálom a maraton futásáért. Megfogtam a kezét, míg visszasétáltunk a kocsihoz. A tornácán megcsókoltam, szűzies csókot leheltem az ajkára, abban a reménybe, hogy lángra lobbant.

De nem.

Vége a kurva színjátéknak. Ez fájdalmas.

Amíg megpróbáltam kigondolni a szakítás módját, és hogy ne tűnjek seggfejnek Carolyn beszélni kezdett.

– Derek, - kezdte, a haját a füle mögé igazítva. – Remélem ez nem fog rossz irányt venni, de - zavartan mosolygott rám. – Valamiért nem érzek elég kémiát közöttünk. Vagy megfelelő típusú kémiát. Én tényleg kedvelek, és azt gondolom te is engem, de… - megrázta a fejét. – Valami hiányzik. Tényleg reménykedtem benne, hogy kialakulhat, vagy majd valahol megtaláljuk, de ez nem történt meg – elkínzottan folytatta. – És tényleg sajnálom, mert te egy dögös, kedves férfi vagy, mindketten szinglik vagyunk, és már nagyon, nagyon rég nem szexeltem, de a zsigereim azt mondják, sokkal jobbak vagyunk mi úgy, mint barátok.

   Elöntött a megkönnyebbülés. – Carolyn, nagyon sajnálom.

– Ne tedd. Jól szórakozom veled. És nem szeretném, ha idegen lennél.

– Én is jól elvagyok veled. És azt kívánom, hogy ne így alakultak volna a dolgok.

– Én is. Ki tudja, talán egy másik életben többek is lehetnénk, mint barátok – mondta könnyedén, és hátsó zsebébe csúsztatta a kezét. – De ebben az életben, amelyben élünk én valaki olyannal szeretnék lenni, aki megőrül értem – bánatosan elmosolyodott. – Csak meg kell találnom.

– Megfogod. Carolyn, te fantasztikus vagy. Valami szerencsés srác keresztezi majd az utadat és odáig lesz érted. Ezt tudom.

– Talán – vállat vont, de boldognak tűnt ettől a gondolattól.  – És mi lesz veled?

Nem tudtam, mire gondol. – Mi van velem?

– Te egyetértesz ezzel?

– Persze. Hogy őszinte legyek, ugyanezt éreztem én is, de nem akartam semmit mondani, míg nem adok magunknak egy újabb esélyt.

– Jó esélyünk volt rá. Csak nem ez volt megírva a nagy könyvbe számunkra - Carolyn habozott, mintha mondani akart volna még valamit, de nem volt biztos benne hogy megteheti.

– Micsoda? – kérdeztem.

Oldalra biccentette a fejét. – Mondhatok valamit? Lehet kicsit őrültségnek hangzik, és lehet, rosszul gondolom de már két napja ez van a fejemben , és nem akarlak megbántani, de talán ez …

– Carolyn.

– Oké – vett egy hatalmas levegőt. – Lehet, rosszul látom, de érzékeltem valamit szombat este közted és Maxim között. Lehet mindez csak az én képzeletem, de –

– Igen az, - feleltem azonnal. – Nagyon tévedsz.

A tenyerét felém villantotta. –Amint mondtam is, lehet tévedtem.

– Igen. tévedtél. – El kellett szabadulnom innen. A tarkóm égett, és féltem az arcomon is meglátszik. Nem voltam felkészülve erre. – Most mennem kell.

Szomorúan nézett rám. – Rendben, igazán sajnálom, Derek. Nem akartalak megbántani, csak tudom, hogy milyen nehéz valakit találni, akivel megfelelő a kémia, és említetted, hogy küzdesz valamivel és én csak azt gondoltam, hogy…

- Rosszul gondoltad – mondtam és hátrálni kezdtem. – De nincs gond, nem bántottál meg.

- Rendben. Nos… jó éjt.

- Jó éjt!

Leléptem a tornácáról és elindultam lefelé a járdán és magamon éreztem a pillantását. Tudta. Nyilvánvaló volt, hogy tudta. De hogyan? Senki semmit nem mondott! Viszont, senki más nem nézett rám romantikus érzelmekkel, vagy nem fordított rám nagy figyelmet, mint ő. És még ezek mellett Carolyn okos és intuitív volt. Valószínűleg felfigyelt arra, hogy szombaton éjjel és ma őt bámulom. Nem voltam elég óvatos.

Elfojtottam egy nyögést, beszálltam az autómba és beindítottam, jobban őrlődtem, mint eddig bármikor.

Cseszd meg, Maxim. Cseszd meg, hogy ide jöttél és szórakozol velem. Volt egy tervem, és te tönkretetted azt. Talán én tettem meg az első lépést – és a másodikat is – de miért adtad meg olyan könnyen nekem? Miért nem csaptad az arcomba az ajtót? Miért hagytad, hogy azt tegyem veled?

Haza hajtottam mérgesen és zavarodottan, és kevésbé biztosan abban, hogy nem fogom ismét megpróbálni ma este.

Ami azt illeti, biztos voltam benne, hogy meg fogom tenni.