24. Fejezet

24.Fejezet

MAXIM

 Fordította: Aemitt

Befejeztem az írást a jegyzetfüzetembe, betettem a fiókba és lekapcsoltam a lámpát. Nem írtam sokat, csak pár azonnali gondolatot, amit soha nem akartam elfelejteni, hogy milyen jólesett. És ha holnap felébredek és mindebből semmi sem volt valóság, legalább feljegyzést készítettem.

Ránéztem a félig nyitva hagyott ajtóra, amit azért hagytam nyitva, hogy félig meddig beinvitáljam. Mert bár mellette szerettem volna aludni, amit igazán akartam az az, hogy beszélgessünk, csókolózunk, egymást érintsük egész éjszaka, mert ez valami olyasmi volt, amit eddig nem csináltam, vagyis ezelőtt nem is akartam, de visszamenni az ágyába önteltség lett volna tőlem. Ha ott akar tudni, akkor itt megtalál, de ha nem, akkor az is oké. Megértettem, hogy van egy határ, amit nem akar átlépni. Legalább is, egyelőre.

Pár perc múlva tudtam, hogy ágyba bújt és én is a takaró alá feküdtem. A sötétben a szemem becsukása nélkül is vissza tudtam idézni a kedvenc pillanatom vele. Ahogy a szájában a farkammal a szemembe néz. Ahogy bennem mozgott, először lassan, majd pedig a nyári viharok által fűtött szenvedéllyel. A hangja mély és egyben lágy. Hazudnék, ha azt mondanám, hátat tudnék fordítani ennek.

Könnyen lehetne életem egyik legerotikusabb szopása és legjobb dugása, és soha nem felejtem el, ahogy Derek nézett miközben teljesen elveszett bennem. Tökéletesen, szenvedélyesen és teljesen átadta magát. De a szavait szerettem legjobban. Vagy talán az őszinteségét. A hajlandóságát arra, hogy esélyt ad nekem. Pár nap alatt hatalmas utat tett meg.

Egyikünk sem tudta, mi lesz ennek a vége, de ez Amerika. Itt minden lehetséges, nem igaz?

Mosolyogva a hasamra fordultam és elnyújtóztam. Nem kerestem ezt. De átkozottul boldog voltam, hogy megtaláltam.

                                       ________________

Másnap reggel, letusoltam, felöltöztem és lementem. Meglepődve láttam, hogy Derek a reggeliző asztalnál ül, kávéját issza, és a laptopját nézegeti. A haja kissé nedves, farmer és egy sportos póló volt rajta. Mezítláb volt. Könnyen lehet, hogy csak képzelődtem, de sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint az elmúlt három napban. Nem volt homlokráncolás, keskenyre összeprésel ajkak, és feszültség a nyakában.

– Jó reggelt –köszöntem és az arcomról nem tudtam levakarni a vigyort. – Az hittem munkában vagy.

Letette a kávéscsészét. – Nem volt semmi komoly előjegyezve erre a napra, így a kisebb feladatokat átcsoportosítva szabadnapot vettem ki. Egy örökkévalóság óta nem tettem.

– Mit fogsz kezdeni a szabadnapoddal?

     – Van egy kis elintézni valóm, de azon tűnődtem nem akarsz e elmenni vásárolni. Vasárnap néhány dolgot beszereztem neked, de nem vagyok biztos benne, hogy jó e a mérete, vagy hogy akarod e. – vállat vont, mintha nem lenne nagydolog. – A tegnapi nap olyan mozgalmas volt, hogy elfelejtettem a szobádban hagyni őket.

–Vasárnap ruhákat vettél nekem? – nem tudom miért is lepődtem meg ennyire, ez annyira jellemző volt Derekre, hogy ilyen kedves dolgot műveljen. – Nem kellet volna ezt tenned.

Elutasítóan intett a levegőbe. – Lehet nem is jók. És ez csak egy nadrág és két póló. Neked több kell ennél.

Bólintottam. – Tökéletes lenne a mai napra a vásárlás. Csak fél négyre vissza kell érni, hogy Ellen felvegyen.

–Eldobhatlak munkába, ha befejeztük. A kávé még forró, ha kérsz.

–Köszönöm – levettem egy csészét a szekrényből, és megtöltöttem.

Hogy megbizonyosodjak róla, hogy ébren vagyok megcsíptem magam, kétszer. – Reggeliztél már?

–Még nem. Készíthetek valamit, vagy el is mehetünk.

–Támadt egy ötletem. – Tulajdonképpen, enged meg, hogy én készítsek.

 Felhúzta a szemöldökét. – Mit?

–Hogy reggelit készítsek,–mondtam izgatottan. – Van itt valami, amit szívesen elkészítenék neked, ha vannak itthon megfelelő összetevők. A neve syrniki, orosz túrós palacsinta, ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Az anyám csinálta nekem.

–Az mi? – gyanakodva nézett.

–Nem bízol bennem? – ugrattam. – Ígérem mennyei lesz és feltakarítom a konyhát. Benézhetek a hűtőszekrényedbe, hogy van e minden hozzá?

–Kérdezz. Megmondom, mim van.

Egy percig gondolkodtam. – Tojások, túró, citrom, vaj.

–Igen, ezek vannak.

–Liszt és cukor?

–Igen.

–Mit szólsz a mazsolához?

Lehajtotta a fejét és hunyorgott. – Azt hiszem, talán a kamrában.

–Tejföl és méz?

–Igen van.

–Nagyon jó, ez minden.

Kezdett felállni. – Milyen sütőre van szükséged?

C–sak palacsinta sütőre, de te csak ülj nyugodtan – szóltam rá. – Élvezd a reggelt a szabadnapodon. Mindent megcsinálok.

Vidámnak tűnt, de visszaült. – Oké, láss neki.

Minden hozzávalót összeszedtem, de úgy gondoltam, nem emlékszem pontosan az összes összetevőre. Az anyám receptjéhez hasonló recept neten való keresése után arra az elhatározásra jutottam, hogy felhívom az anyám. Este tíz volt ott, és mivel éjjeli bagoly volt, azt gondoltam még fenn lehet.

Liliya vette fel a telefont és sikongatott, mikor meghallotta a hangom. – Maxim!

–Szia, baba – mondtam barátságosan. A hangja az otthonomra emlékeztetett, és nagyon erős honvágyat éreztem, meg a szeretteim hiányát. Oroszul beszéltem hozzá. – Miért vagy ébren? – Az asztalnál helyet foglaló Derek, furcsa arckifejezéssel nézett rám. – A húgom, –suttogtam angolul. – Anyámat hívtam, hogy segítséget kérjek tőle a recepttel kapcsolatban. – Bólintott, hogy megértette.

–Rémesen érzem magam, –felelte morcosan. – Nem tudok aludni.

–Miért nem?

–Rossz álmaim vannak megint.

–A szörnyekről?

–Igen.

–Mit tett már megint az a férfi?

–Azt mondta, hogy soha többé nem látlak.

Összeszorult a szívem. – Ez nem igaz. Megígértem.

–De miért mentél el olyan hirtelen?

– Kalandot akartam, emlékszel? Új dolgokat akartam látni.Más nyelvet beszélni. Találkozni filmsztárokkal.

–Találkoztál már eggyel?

–Még nem. De tudod most mit látok? – az üveg tolóajtóhoz sétáltam és kinéztem az udvarra.

–Mit?

–Napfényt, pálmafákat és trópusi virágokat. Minden világos, fényes és színes. És ha belélegzem a levegőt narancsillatot érzek.

–Meglátogathatlak?

–Igen. Amilyen hamar csak lehetséges. De ez eltarthat egy darabig, míg megállapodom.

–Oké.

–Átadod anyának, kérlek?

–Igen, de aztán ne tedd le. Beszélni szeretnék ismét veled.

Mosolyogtam, ahogy Derekkel egymásra néztünk. – Hiányol. – mondtam neki.

–Természetes, hogy hiányol.

A bensőm olvadozott.

–Maxim! – anyám aggódott. – Minden rendben?

–Igen, persze. Te hogy vagy?

–Jól –Ezután a hangja tompa lett. – Liliya, állj le. Egy perc és visszaadom a telefont. Bocsánat, – mondta ismét jól hallhatóan. – Liliya hiányol.

–Nekem is hiányzik. Mindketten hiányoztok. De rád gondoltam, mert syrnikit akarok készíteni, és elfelejtettem néhány részét a receptnek. Segítenél, hogy mennyi kell bele a hozzávalókból?

–Most csak találgatni tudnék, de gondolom, valahol le van írva. Tartsd.

Amíg anya kereste, addig megkérdeztem Derektől merre találok tollat és papírt, hogy leírhassam. Megkerülte a pultot, kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy tollat és egy köteg sárga Post-It jegyzettömböt. Azután újra töltötte a kávét, amíg anya elmondta a régi receptjét, én pedig leírtam.

–Tökéletes anya, nagyon köszönöm – körbe fordultam és Dereket szemben velem, háttal a pultnak támaszkodva találtam, ahogy a szájához emeli a csészét. Angolra váltottam. – Nem akarom elszúrni, mert különleges valakinek készítem, és ő elég válogatós.

Megforgatta szemeit, de mosolygott.

–Mond majd el, hogy ízlett neki, –mondta anya. – Liliya beszélni akar még veled.

–Oké, de aztán mennem kell.

–Oké. Viszlát, édesem. Szeretlek.

–Én is nagyon szeretlek.

A húgom visszatért. – Maxim, énekeld el nekem a dalt.

Összerezzentem. A dal a Jó éjszakát, gyerekek betétdala, egy orosz gyermekműsor, ami ezer éve megy már a TV-ben. Ostoba és gyerekes dal volt, és nem akartam ezt énekelni Derek előtt. Még csak nem is volt jó hangom. – Nem babám, most nem tudom elénekelni.

–Kérlek, Maxim. Nem tudok nélküle elaludni. Ez az egyetlen dolog, ami segíthet.

Egy szúrás a szívembe. – Anya nem tudná elénekelni?

–Nem, ő nem emlékszik rá.

Felnyögtem, és Derek kérdőn nézett rám.

–Kérlek, Maxim, annyira hiányzol.

Legyőzötten sóhajtottam. – Rendben. – Becsuktam a szemem, mintha ez megmentene az önsanyargatástól, és elkezdtem énekelni sokkal gyorsabb tempóban, mint máskor.

Liliya megállított. – Lassabban, Maxim. Túl gyorsan énekeled.

Kötelességtudóan lassítottam és pont úgy énekeltem, ahogyan kell, a megfelelő helyeken elcsuklott a hangom, mely kacagásra késztette. Mikor az utolsó sorhoz értem, Derekre lestem, aki jól szórakozott és ezért az arcomat a pólómba szerettem volna rejteni.

–Most már jó? Gondolod, fogsz most már tudni aludni? – kérdeztem Liliyat.

–Igen, –mondta. – Jó éjszakát.

–Jó éjszakát baba. Szeretlek.

–Én is szeretlek. Szia.

Megszakítottam a hívást a telefonom a pultra tettem és bátran szembenéztem Derekkel. Próbáltam az államat feltartani. A kávéját itta, a szemeiben vidámság csillogott a csésze felett.

–Mi van?–kérdeztem, éreztem, hogy az arcomat elönti a hőség. Ez egy gyerekdal egy ezeréves orosz TV műsorból, amit néha éneklek neki, hogy megnyugodjon.

–Semmi. Ez aranyos. Nem tudtam, hogy altatódalokat is énekelsz.

–Nem, csak ezt az egyet.

–Talán nekem is énekelhetnéd néha. – Megpróbált nem nevetni, de ezzel nem segített.

Istenem, imádom megnevettetni. – Ha, ha, ha. Csak gúnyolódj velem. Aztán majd sajnálni fogod, ha nem adok a syrnikimből.

Hátat fordítottam neki, és kinyitottam a lisztet.

Egy pillanat múlva, mögöttem termett és a hátamnak támaszkodott. A karjait a derekam köré fonta, és megcsókolta a nyakam. – Én csak ugrattalak. Igazából, nagyon szexinek tartom, ahogy énekeltél egy dalt a húgodnak, ami segít, hogy elaludjon.

   – Tetszett? –néztem hátra a vállam felett.

– Igen. – Megcsókolt, ez édes, puha és könnyű volt, egészen más, mint azok a tüzes csókok, amit egymásnak adtunk múlt éjjel. Nem versenyeztünk, hogy levetkőzünk, hogy egymást érintsük, hogy a következő forró dolgot tegyük. Megelégedtünk egy csókkal.

 Abban a pillanatban mindkettőnknek ez volt a legjobb érzés..