33. Fejezet

33. Fejezet

 

DEREK

 

Fordította: Aemitt

Egyáltalán nem aludtam.

Egész éjjel feküdtem, a testem még mindig sajgott, a fejemben düh, frusztráció és fájdalom, a szívem minden dobbanással darabokra tört.

Nemet mondott. Elköltözik. Nem akart eléggé ahhoz, hogy maradjon.

Hogyan teheti ezt velem? Hogyan tehette ezt velem, hogy belezúgtam, felforgatta az életem, hogy aztán kétségbe vonjak mindent, amiben hittem, amit akartam, és amiért dolgoztam, hogy aztán csak úgy lelépjen?

Úgy viselkedett, akár egy gyerek, mindent vagy semmit akart. Ez nem ilyen egyszerű. Nem fogta fel. Nem tudja, mennyire nehéz volt az nekem, hogy megkérjem, hogy ne menjen el. Nem tudja, mibe kerül ez nekem. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a saját magamnak kirótt büntetést elviseljem, hogy nagyon gyenge vagyok, hogy jobban akartam azt az érzést, amit tőle kaptam, mint azt hogy ne legyek meleg.

Az egyik részem tudta, hogy ez önző fasz voltam. Az, hogy megkértem maradjon az egy rövid távú gyógyír volt a hosszú távú problémára, egy ragtapasz a nyílt sebre. Ideiglenesen jól éreztem magam, de mi lesz a jövőben? Mi van, ha nem tudom kiűzni a testemből?  Mi van, ha a dolgok egyre jobbak lesznek közöttünk? Vagy mi van akkor, ha találkozok a megfelelő nővel, egy olyannal, akibe ugyanúgy belezúgok, és aki ugyanazt megtenné értem, mint Maxim? Ez még mindig egy lehetőség, igaz? Tehát örülhetnék annak, hogy Maxim elhagy. Megkönnyítette a dolgom, hogy később szakítsunk.

 Mivel az összes ok, amiért nem lehetünk együtt még létezett. Nem akartam meleg lenni. Nem voltam. Csak ő. Ez egy egyszerű útlezárás volt a megfelelő jövőért. Egy teszt. Én mindig is jó voltam a tesztekben, és nem volt ok arra, hogy ezen az egyen elbukjak. Ez szórakozás, egy fellángolás, kis kitérő és most vége lett.

Dühösen néhányszor a párnába öklöztem, és beletemettem az arcom. Szerettem volna sikoltani. Szerettem volna leszakítani a végtagjaimat. Szerettem volna kábulatba inni magam, hogy ne érezzem ezt a reménytelenséget, a veszteséget, a félelmet, hogy soha nem lehetek boldog, nem számít, hogy mit tettem.

Ez egy kibaszott pokol volt. De megérdemeltem. 

____________

Másnap reggel nagyjából ötkor kirángattam a seggem az ágyból, kihagytam az edzést és munkába készültem. Fáradt, csipás voltam és a francba is, még mindig ideges. De az emlékek megérték, és nem változott meg a véleményen ezzel kapcsolatban.

Az esti dühöm valamelyest csillapodott, de a kétségbeesés megmaradt. Gondoltam, hogy belevetem magam a munkába, és próbáltam nem arra gondolni, hogy utoljára hagyja el a házam. Megpróbáltam nem emlékezni azokra a dolgokra, amiket múlt éjjel mondott. Próbáltam nem figyelembe venni az ő szempontjából. De ez lehetetlen volt.

Mindig is feleség és gyerek volt a célod.

Nem akarok az ideiglenes játékszered lenni.

Nem akarok kettős életet élni.

Nem fogok visszafelé haladni.

Soha nem éreztem, hogy elegendő lennék számodra. Tudom, hogy nem vagyok. Az érzés, hogy egyetértesz velem, fáj.

Az irodámban ültem az asztalnál a csukott ajtónál, becsuktam a szemem és a székembe roskadtam. Bassza meg, megbántottam. Nem volt igaz, amit mondott, de tudtam, hogy úgy nézett ki. Persze, hogy elég jó volt, több mint elég jó. Túl jó. Megérdemelt olyan valakit, aki elfogadja, aki megosztja vele az életet, aki szereti őt olya módon, ahogy én akartam, de nem tettem. Nyíltan, teljesen és feltétel nélkül.

Megölt a tudat, ha arra gondoltam, hogy mással van. azok a kezek valaki más testén. Valaki más fülébe nevet. A végtelen életöröme valaki más napját ragyogja be.

 Kerestem a telefonom, hátha üzent valamit, bármit. Kérdést az új helyéről. Egy kérést. Még ha csak egy fuvart is van szüksége, rohannék, hogy elvigyem.

De nem jelentkezett.

Mégis mit vársz? Megbántottad. Jobb is így.    

Mégis, amikor aznap este hazaértem, és láttam az üzenetet, a mellkasom fájdalmasan összeszorult. Mielőtt még észbe kaptam volna a szobájába mentem. Ugyan olyan illata volt, mint neki. Lecserélte az ágyneműt, különben már rég bebújtam volna az ágyába, magamra tekertem volna a paplant és beburkolóztam volna az illatába.  Máris hiányzott. A ruhája eltűnt a szekrényből és a komódból, minden fiókot leellenőriztem, és a telefonja sem volt az éjjeliszekrényen. Leültem az ágyra és kihúztam a fiókot.

A szívem megdobbant. Itt hagyta a jegyzet füzetét.

Ne tedd ezt. Nem csináld.

De megtettem. Persze, hogy megtettem. Ez volt az egyetlen darabkája, amihez hozzáfértem, az egyetlen dolog, amivel enyhíthetem kicsit a magányt.

Találomra kinyitottam egy oldalnál, hála istennek angolul volt, lapozgattam, de ez nem tette kevésbé rossznak azt, hogy a magán szférájába hatoltam. A mondatok szemet szúrtak.

Olyan váratlanul … ez a dolog közöttünk …tagadni akarom … az igazságot vele kapcsolatba, amit senki nem tud… soha nem akartam semmit, mint ezt …szeretem a karjait körülöttem, amíg alszunk …nem tudok nem rá gondolni … bárcsak én lehetnék, akit akar … ez annyira jó … egy fordulópont számunkra …tudom, mit akarok … az életéhez tartozni …soha nem képzeltem el önmagam gyerekekkel, de … szeretem őt …

Szeretem őt?

A szemeim minden egyes szót rögzítettek az utolsó oldalon, mielőtt megállíthattam volna, a bensőm kavargott. Bizonyára múlt éjjel írhatta.

Megkért, hogy ne költözzek el holnap, de nem azért, hogy valójában felvállaljon. Reméltem, hogy ezután a hétvége után, talán azt gondolja érdemes felvállalnia a kockázatot és comig out-tolnia, de nem. Még mindig titkolni akarja. Annyira egyszerű lett volna ezt megadni neki, itt maradni bármilyen feltétellel. De nem tudtam. Többet akarok. Meg akarom osztani vele az életem. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Boldoggá akarom tenni, és úgy érzem, hogy tudnám, ha hagyná. De nem titokban.

Végeztem a bujkálással. Szeretem őt, és elsétálni ma este a legnehezebb dolog volt, amit eddig tettem, de ezt megtettem épp úgy érte, mint magamért. Soha nem lenne boldog, ha nem szembesül az igazsággal.

Összecsaptam a jegyzetfüzetét, az ágyra dobtam, mintha megharapott volna. Nem kellett volna elolvasni. Most már a szavai a fejemben kavarogtak. Szerelmes vagyok belé. Az volt? Így érzett? Miért nem mondta soha?

Ugyan azért, amiért te sem, seggfej. Félt.

Morogva hátradőltem az ágyon és a karommal eltakartam a szemeim. Egy önző fasz voltam. Hallani akartam, hogy ezt mondja. Szükségem volt rá, hogy tőle halljam. Beteg voltam, és ezt volt a gyógymód. Ha csak hallanám, hogy beismeri, hogy így érez, ahogy én, akkor nem volnék egyedül.

Kivettem a telefont a zsebemből.

Állj le, te önző barom.

Nem tudtam. Írtam neki. Máris hiányzol. Felhívsz?

Eltelt öt perc, aztán tíz, majd tizenöt.

Várakoztam. De dolgozott, igaz? Talán még nem vette észre az üzenetet.

A földszintre mentem és vacsoramaradékot ettem, anélkül, hogy éreztem volna az ízeket. Meglazítottam a nyakkendőmet. Egy kevés whiskeyt öntöttem.

Eltelt egy óra, aztán még egy.

Addigra már látnia kellet! Levegőnek néz? Hogyan képes rá. Ha szeret, akkor legalább válaszolna.

Talán nem volt telefonja. Ez kellett, hogy legyen. Nincs telefonja és olyan szerencsétlen volt, mint én, mert azt gondolta, nem törődöm vele. Helyre kellett hoznom.

  A félig megivott pohár whiskeymet a bárpulton hagytam, felszaladtam az emeletre, felkaptam a jegyzetfüzetet és kocsiba ugrottam.

Leparkoltam az utcában, lerohantam a járdán a bárig, és berobbantam a bár ajtaján akár egy cowboy egy régi western filmben. Biztos nevetséges voltam, de nem érdekelt.

Ellen azonnal észrevett, és aggódó arccal elém jött. – Szia. Rendben vagy?

– Hol van Maxim? Látnom kell.

– Úgy tudom a pincében, italt hoz. Tudod hol van?

– Megtalálom – leléptem, otthagytam, valószínűleg összezavarodva utánam bámulva, de nem álltam meg. Át a konyhán, lefelé a lépcsőn, a sarkon túl.

Egyedül volt a polcok között a félhomályban a listájára hunyorogva. Keményen neki rontottam, a falnak nyomtam, ajkaimat az övének szorítottam, el akartam mondani, amiért ide jöttem, de rettegtem, hogy megszakítsam a csókot, mert mi van akkor, ha ez lesz az utolsó dolog, amit kapok tőle?

 Végül ellökött engem. – Derek, mi a fene? Nem teheted ezt.

– De megtehetem. Szerelmes vagyok beléd.

– Mi van?

– Szerelmes vagyok beléd, és te is belém. – Átnyújtottam a jegyzetfüzetét.

Szemei tágra nyíltak.  – Te elolvastad?

Bassza meg. – Csak az utolsó oldalt – mondtam feszengve. – És bocsánat, oké? Tudom, hogy ez szemétség, és sajnálom, de tudnom kellett, hogy mit érzel.

Kirántotta a kezemből a jegyzetfüzetet. – Tudod te, hogyan érzek. Elmondtam múlt éjjel.

– Nem mondtad nekem, hogy szeretsz. – A szívem erősen zakatolt. – Igaz?

– Változott volna valami?

– Igen! – kiáltottam, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez azt jelenti.

– Ó, valóban? Min változtatott volna? Készen állsz, hogy tényleg nyíltan felvállaljuk egymást? Vagy titokban akarod tartani?

– Én, én védeném. Mert ha a nyíltan felvállalnánk, tönkremenne. Ez most valami gyönyörű, rendkívüli és különleges. Ez csak a miénk. Ha mások tudnák, akkor kurvára becsmérelnék . Bűnössé teszik. Mindenki azt mondaná, hogy ez marhaság és rossz. Ha megtartjuk magunknak, biztonságban lesz.

Megrázta a fejét. – Nem, ez nem így van. Te vagy az egyetlen, Derek, te teszed bűnössé. Senki más. És nem akarok a része lenni.

– De…

– Jobb, ha mész. Elmondtad, amiért jöttél.

Frusztráltan és tehetetlenül a hajamba túrtam, éreztem, hogy a szemeim bepárásodnak. – Kibaszottul nem tudom, mit kellene tennem. Darabokra szakadok belűről. Nem akarom élni az életem nélküled, de nem tudom rávenni önmagam, hogy megváltoztassam a gondolkodásmódom.

– Akkor, viszlát. – A hangja remegett. – Semmit nem akarok jobban, mint veled lenni, gondoskodni rólad, és hogy te gondoskodjál rólam. Kezdtem elképzelni egy közös jövőt, egy családot. Számomra ez az őrület. Elfordultál az esélytől, hogy legyen egy álmod, mert ez nem pontosan ugyanaz, amit te akartál. De nem tehetem, hogy valaki mássá válok.

 Igaza volt. Annyival intelligensebb, figyelmesebb és erősebb volt, mint amit hittem róla.

– Menj – mondta ellentmondást nem tűrően. – Dolgom van.

De nem mentem el. – Csak annyit mondj. Hallani akarom a szavakat. – Még soha ennyire nem utáltam önmagam, mint ebben a pillanatban. De szükségem volt rá, hogy szeressen.

– Szeretlek – szeme fogva tartotta az enyémet, a hangja nyugodt volt. – És most menj, és büntesd önmagad miatta.

Zokogás szorongatta a torkom, elfordultam és felrohantam a lépcsőn, a konyhán és az éttermen át ki az ajtón.

Nagyon jól ismert. Látott.

Fájdalmas volt, mint amikor a sivatagi nap égeti a bőrőröd és felhólyagzik.

Egyáltalán nem aludtam az nap éjjel.