26. Fejezet

26. Fejezet

 

MAXIM

Fordította: Aemitt

 

Útban a plázába, Derek azt mondta, hogy el akar vinni egy bizonyos házhoz, ami eladó volt.

– Miért? – kérdeztem. – Azon gondolkodsz, hogy elköltözöl?

– Nem. Azon gondolkodom, hogy felújítom és továbbadom.

– Továbbadod? – néztem rá zavartan.

– Ez olyan, hogy veszel egy házat, ami felújításra szorul, megcsinálod, és aztán profittal eladod.

– Aha, értem. Csináltál már ezelőtt ilyet?

– Nem. Ez egy ötlet volt, míg a házamon dolgoztam. Nagyon élveztem és hiányzott, mikor készen lettem.

– Igazán van tehetséged az ilyesmihez. És jó szemed a kivitelezéshez. A házad gyönyörű.

– Köszönöm. – Csendben volt egy pillanatig, az egyik keze a kormányon, egyik ujjával szórakozottan dörzsölte az alsó ajkát. – Talán vissza kellene vennem a munkából. Ha kézben akarom tartani, mindazt, amit csinálok.

–  Miért, az gond lenne?

Elkomorodott, ölébe ejtette a kezét. – Talán. Apám vissza akar vonulni és úgy néz rám, mint aki átveszi a helyét.

– De hát ő azt akarja, hogy azt csináld, ami boldoggá tesz, igaz?

– Nem feltétlenül.

Nem voltam biztos benne, hogyan is válaszoljak rá.

– Az a helyzet, – folytatta –, sokat gondolkodtam. Mióta megkérdezted, hogy a munkám a szenvedélyem, azóta zavar az, hogy valójában nem. Nincs benne semmi, ami inspirálna. Semmi kreativitás, vagy jelentőségteljes. Jó pénzt keresek vele, és üzleteket ütök nyélbe, de ez nem olyan beteljesedés, mint dolgozni a házamon. És láttalak, hogy idejöttél teljesen megkattanva egy álmot kergetve és azt kívántam bárcsak nekem is lenne valami ilyenem. Ez ösztönzőleg hat.

Az elképzelés, hogy valami bennem ösztönözte őt, túlzottan őrültség volt.

 – Rád nézek és mindarra, amit tettél, a sok gyönyörű dologra, amid van, az otthonodra, az autódra, a sikereidre, és arra gondolok, „Ez az, ami engem is ösztönöz.”

– Az életben több is van, mint egy ház és egy szép autó. Ezek csak dolgok. Úgy érzem… – megrázta a fejét. – Nem is tudom, mi a szart próbáltam ezzel mondani. Azt hiszem, úgy érzem én egy nagyon biztonságos életet éltem. Biztos, hogy kényelmes és hálás vagyok mindenért, amim van, de nem vállaltam túl sok rizikót. Kezdem azt gondolni, hogy ezek számítanak.

– Akkor csinálj most egyet. Még nem késő.

Lelassított, felém hajolt és kikukucskált az utas felőli ablakon. – Ez az egyik. A spanyol reneszánsz építészet.

Ránéztem a piros cserepes fehér házra.

– Szép.

– 1925-ben épült, és még mindig sok az eredeti elem. De elég rossz állapotban van.

Rossz állapotban volt? Magasra nőt füvön és néhány hiányzó tetőcserépen kívül, nem gondoltam, hogy annyira rossz lenne, de Derek normái különböztem az enyéimtől. – Bemehetünk?

– Ma nem. Nem egyeztettem időpontot. –  A visszapillantó tükörbe nézett. – Nő a forgalom. Sietnünk kell.

Egy utolsó pillantást vetve az épületre, tovább indult.

– Egyszer régen építész akartam lenni.

– Tényleg? – meglepetten néztem rá.

– Igen. De az apám azt mondta az ingatlanfejlesztésben sokkal több pénz van, és így én az üzleti iskolába mentem.

– Tehát üzleti iskolába mentél?

– Igen.

– Ha visszatudnád forgatni az idő kerekét másként csinálnád?

Mély levegőt vett és lassan kifújta, ahogy gondolkodott. – Nehéz megmondani.

– Már túl késő?

Nevetett egy kicsit. – Igen. Nem megyek vissza a suliba. De ha van rá mód, hogy a kreatív oldalamat kihasználva profitot is tudok termelni, akkor benne lennék. Talán.

– Gondolod, hogy profitálhatnál abból a házból?

– Igen, – mondta magabiztosan. –  Túl sokat kérnek érte, de lealkudhatnám az árát. Attól még kurva drága lesz, de van tapasztalatom az ingatlan finanszírozásban, rengeteg tudás ezen a területen, és nem rohanok. Időt szánnák rá és rendesen megcsinálnám.

– Ez úgy hangzik, mint aki sokat gondolkodott ezen, nem csak az elmúlt pár napban.

– Ezen már egy ideje gondolkodtam, – vallotta be, ahogy befordultunk a pláza parkolójába. – Gondolom, emlékeztetsz rá.

– Miért gondolod, hogy még nem tehetnéd meg?

– Nos, először a félelem. A pénz nem garantált. A házak erre felé nem olcsók, még a lerobbantak sem. Nem akarok túlságosan belemerülni. Láttam már megtörténni, ahol a srácok megpróbáltak túl gyorsan túltenni rajtuk, vagy nem megfelelő embereket béreltek, vagy rossz döntéseket hoztak, vagy teljesen alábecsülték a költségeket, és mielőtt rájönnének, a projekt teljesen kicsúszik az ellenőrzés alól és mindent elveszítenek.  Beálltunk a parkolóhelyre és megállította a kocsit. – Nem akarok egy lenni közülük. Nem akarok kudarcot vallani.

– Derek. Bízz bennem. Te nem az a srác vagy. –  Bárcsak több szavam lenne, hogy meggyőzzem, hogy vállalja a kockázatot, de nyilvánvaló volt, hogy ez tenné boldoggá. – Tudom, nem ismerjük egymást olyan régóta, de őszintén hiszem bármit, amit tettél, jól csináltad. Menj és nézd meg a házat és lásd, mit súg a megérzésed.

 Rám nézett és elmosolyodott. – Mert a megérzésed soha nem téved.

– Pontosan. A megérzésed olyan, mintha az univerzum megmondaná, hogy mit csinálj.

– Oh, Istenem – kinyitotta az ajtaját. – Gyerünk, menjünk.

Eldöntöttem nem mondom el neki, hogy az én megérzésem azt súgta, meg kellene vennie a házat. Bármi okból is tartja Derek vissza önmagát a dolgoktól, amit igazán akart egész életében. Talán a kudarctól való félelem vagy az apja kiábrándultsága, de úgy éreztem sohasem hagyta, hogy az az ember legyen, aki lenni akart. És ha nem hallgat a szívére és a megérzésére, a tényleges kockázat az volt, hogy a feladástól boldogtalan lesz, és állandóan azon tűnődne, mi lenne, ha megbánná a döntéseit, amiket meghozott.

Minél többet megtudtam Derekről, minél többet akartam segíteni neki.

Úgy éreztem épp most mutatja meg az utat.

_______________

                                 

– Ez nem lehet igaz. Százhuszonöt dollár egy rövidnadrágért?

Derek összeszorította a fogát. – Oké, megtennéd, hogy nem nézed az árcédulákat? Csak hagyd abba.

Rosszul éreztem magam, hogy ilyen idegesítő vagyok. Már egy órája a Nordstromban voltunk és még semmit fel sem próbáltam. – De én –

– Nézd, ez szükséges. A ruházkodás szükséges.

– De nem ilyen drága ruhákat. Ellen említett egy üzletet T.J. Maxx, ahol szép dolgok vannak kevesebb pénzért.

– Igen, az olcsóbb lenne, de a minősége nem lenne ilyen jó. A dolgok hamar elhasználódnának és hosszútávon több pénzt költenél. Nézz erre úgy, mint egy befektetésre saját magadba.

Megráztam a fejem. –  A hátsom nem érdemel százdolláros rövidnadrágot.

– Nem értek veled egyet. Elmész és felpróbálod ezeket, és ha jók megveszem őket pár másik dologgal, amit egész nyáron hordhatsz. Azután ebédelni megyünk, mert éhes vagyok, és ha folyton kiborulsz az árcédulák miatt, akkor én éhen halok.

Egy érvelés már ott volt a nyelvem hegyén, de leállítottam magam. Derek azt mondta, szeret megtenni dolgokat értem, és értettem mire gondol, mert én is szerettem megtenni dolgokat neki. Azt kívántam, hogy több legyen, amit megtehetek. Bólintottam, de nagyon kényelmetlenül éreztem magam, hogy valaki más fizet a ruháimért, és nem tudtam hová is nézzek, amikor használta a hitelkártyáját.

Derek megértette. – Ide, – mondta és átadta a szatyrot. – Egy szót se szólj. Tudom, hogy érzed magad, oké? Én is hasonlóan érzek. De ez egy jövőbeli befektetés.

Mikor ezt ily módon megfogalmazta, jobban éreztem magam.

– Köszönöm.

Ebédelni mentünk, ahol én rendeltem valami sajtos makarónit, aminek a  nevét még soha sem hallottam, de Derek ajánlotta és finom volt. Igaza volt. Ki tudtam volna nyalni a tányért.

Evés közben orosz szavakat gyakoroltattam vele és tanítottam még kettőt: pozhaluysta, ami a kérem és a legyen szíveset jelent, valamint a spasibo ami köszönömöt jelent.

A legjobb dolog volt, hogy fizethettem az ebédért. Ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessek és bár Derek először veszekedett, végül megenyhült. Mindössze negyven dolláromba került, de soha sem voltam boldogabb az életemben, hogy erre költöttem pénzt. 

– Nem kellett volna ezt tenned, – mondta, ahogy a kocsihoz sétáltunk.   Spórolnod kellene. Láttad mennyibe kerül az a laptop. – Utalt a számítógépre, amiért nyáladztam az Apple üzletében.

– Láttam. És tervezem, hogy nagyon óvatos leszek a pénzemmel. De olyan kevés dolog van, amit érted tehetnék, és te annyi mindent tettél értem, tényleg meg akartalak vendégelni téged.

Pár perccel később beszálltunk az autóba és a kezét lábamra tette. –Sokkal többet teszel értem Maxim.  Sokkal többet, mint gondolnád.

Nincs az a szó, ami boldogabbá tehetett volna.