29. Fejezet

29. Fejezet

 

DEREK

Fordította: Aemitt

 

Ki akart költözni.

Tudtam, hogy ez a jó döntés, de utáltam belegondolni. Hétfőhöz egy hétre elmegy. Kilenc nap. Ennyi maradt számomra.

Nem kellene ennek örülnöm? Ez volt a tervem a kezdetektől fogva. Megkönnyíti számomra, hogy önszántából távozik, és nem nekem kell őt megkérnem, hogy menjen el. Mert bármi is volt ez, hamarosan vége lesz. Soha nem tagadtam, soha nem fontolgattam, hogy ebből több is lehetne. Bármilyen jó volt, semmi sem lehet belőle. 

De még is – nem akartam elengedni. Még nem álltam készen rá. Nem léptem rajta túl.

Persze, nem mondhattam ezt neki. De amit megtehettem, hogy játszom a seggfejt a lakásokkal, amiket délután megnézünk. És az is voltam. Mindkettő tökéletes volt, és alkalmas a számára, de letörtem a lelkesedését, hogy minden lehetséges alkalommal megtaláltam a hibás dolgokat.

Az igaz, hogy közel van a tömegközlekedéshez, de nem eléggé.  Istenem ez a hely zajos,- hallgasd csak a forgalmat.

A konyha rendben, de a minden csempe a fürdőszobában meg van repedve.

Látod a foltokat a plafonon? Ez szivárgást jelent.

Ez a szőnyeg pedig a Berlini fal leomlása óta nem lett kicserélve.

Sokkal jobbnak nézett ki a neten.

Még így is, Maximnak a második hely eléggé tetszett ahhoz, hogy lefoglalózza kézpénzben és aláírja a bérleti szerződést. Tűrhetően be volt bútorozva, mivel az előző tulaj hirtelen hagyta el az országot a munkája miatt, így már hétfőn azonnal beköltözhetett. Minden, amire szüksége volt új ágynemű, törölköző, amit különben is úgy tervezett, hogy ezen a héten megvásárol.

Benn a házfelügyelő kopott, kis irodahelységben elfogott a pánikszerű rettegés, amint azt néztem, hogy aláírja a bérleti szerződést. Tényleg elmegy. Megint egyedül leszek. Egyedül sodródva a félelmemmel, hogy soha nem találom meg senkivel ezt a fajta kapcsolatot. A torkom száraz volt. Beszélni próbáltam, de nem tudtam. Azt akartam mondani, hogy ne írd alá, ne menj el, ne hagyj el. Akartam, hogy szüksége legyen rám, mert ki másnak lenne?

Teljesen megbolondultál? Nem mondhatsz ilyeneket! Nem is érzed ezeket. Mi a fasz van veled? El akar menni, és hagynod kell, hogy élje a saját életét. Nem miattad jött ide, seggfej. Szedd már össze magad!

A legutolsó erőmet is összeszedtem, összeszorítottam a szám, hogy semmi hülyeség ne csússzon ki rajta. Mint tanú aláírtam én is. A felszínre törő érzéseimet próbáltam visszatartani, az elkerülhetetlent és a magányt. A melegséget és a szeretetet. Az érzést, mi van, ha és remélem és talán mi. Kegyelem nélkül a szívem mélyére zártam őket.

Nem engedhettem meg magamnak a reményt. Egyszerűen képtelen voltam.

                       _______________

 

– Tetszik neked is, igaz? – kérdezte Maxim, ahogy visszafelé sétáltunk a kocsihoz.

– Persze.

– Szerintem tökéletes. Tudom, a szőnyeg nagyon kopott, és hogy a felszerelés sem új, de ez nekem teljesen megfelel.

Nem, nem felel meg neked.

– Örülök, hogy eljöttél, mert hallanom kellet más véleményét is, hogy jó döntést hozzak.

– Igen.

– Istenem, nem hiszem el. – Megállt a járda közepén és a levegőbe bokszolt. – Aláírtam a bérleti szerződést a lakásra. Nem hiszem el

–  Gratulálok – mondtam foghegyről.

– Milyen messze vagyunk az óceántól? – Körülnézett, mintha képtelen lenne észrevenni azt.

– Talán, öt, tíz mérföldre.

– Tényleg? Ennyi? – mosolyodott el, és az arca kipirult. – Talán ez számodra nem nagy dolog, de én nagyon messze nőttem fel a víztől és az óceán mindig valami egzotikus és hihetetlen volt számomra. Gyerekként arról álmodtam, hogy a partján élek, még mielőtt tudtam volna mit is akarok csinálni. És amikor megtudtam, hogy az óceán közelében van egy hely, amit angyalok városának hívnak és ez az a hely, ahol a történetek életre kelnek, amit az emberek az egész világon néznek, tudtam, hogy ez az a hely, ahol élni akarok. Abban az időben, ez lehetetlennek tűnt.

– Nos, megcsináltad.  –  Annyira akartam, hogy boldog legyek miatta, de csak magamra tudtam gondolni. Istenem, akkora seggfej vagyok.

– Megcsináltam. Megcsinálom.

Mire beültünk a kocsiba, eldöntöttem, hogy mondok neki valami biztatót. – Maxim, nagyon büszke lehetsz magadra. Nagyon sok ember beszél az álmairól, de soha semmit nem tesz érte.

– Pedig nem ártana. Mert nagyon jó érzés. – Rám nézett. – Egyeztettél időpontot, hogy megnézd a házat?

– Még nem. – Beindítottam az autót, és arra összpontosítottam, hogy visszapillantó tükörben hátra néztem.

– Derek – dorgált meg. – Miért nem?

Megvontam a vállam.

– Elfoglalt voltam a héten. – Ez egy mentség volt. Az igazság az volt, hogy szóbahoztam az apámnál, és ő azt mondta, hogy bolond vagyok, a gatyámat is elveszthetem, és egyébként sem lenne időm a mellék projektekre. Valójában azt akarta, hogy az elkövetkező hat hónapban még több felelőséget vállaljak, ne pedig kevesebbet.

– Hívd fel most.

– Vezetek. És nincs meg a telefonszám.

– Tedd meg, mikor hazaérsz, miután eldobtál a munkába.

Egy pillantást vettetem rá.– Milyen parancsolgatóvá változtatott téged ez a lakás.

Szégyenlősen elmosolyodott. – Bocsánat. De tudom, hogy tökéletes munkát végeznél vele. És azt gondolom, ez olyan, mint egy álom.

– Talán. Jobban át fogom gondolni. – De nehéz volt belegondolni abba, mi történik kilenc nap múlva.  Nem is akartam ezt tenni.

Mikor megálltam a BlindPig-nél rám nézett. – Mit csinálsz ma este?

– Nem sok mindent. – Rád gondolok. Sajnáltatom magam. Dagonyázom az önsajnálatban.

Kinyitotta az ajtót, de nem szállt ki. – Minden rendben?

– Miért ne lenne?

– Nem is tudom.

Nem voltam hajlandó ránézni. – Minden tökéletes. Menj dolgozni.

– Oké – és ismét hallgatás.

Keményen szorongattam a kormánykereket, és magam elé bámultam. Húzz a francba kifelé Maxim, mielőtt olyat mondok, amit nem kellene.

– Akkor, köszönöm a fuvart.

– Semmi gond.

Kiszállt, és a pillantásom csak akkor emeltem fel, amikor becsukódott az ajtó. A visszapillantó tükörben láthattam, hogy a járdán időzött és engem néz. Nem tudtam elég gyorsan elszabadulni onnan, szerettem volna keményen a gázpedálra taposni. Baszódjon meg ez a forgalom. Miért nem tud itt lenni egy nyílt útszakasz, amikor szükséged van arra, hogy kitombold magad?

Eldöntöttem, hogy helyette futni megyek. Hazamentem, lecseréltem a ruháimat, megragadtam a fejhallgatót, megiramodtam, lábam máris a járdán dübörgött, hosszú dühös léptekkel. Gyorsan futottam, túl gyorsan, a verejték ömlött rólam, a szívem kalapált és az izmaim fájtak. Úgy futottam, mintha valami üldözne, mintha az életem forogna kockán, mintha megelőzhetném a veszélyt, ha menekülök előle.

De nem engedett. Nem adta fel. Nem szabadulhattam.

A karjai és a lábai akár a szőlőindák. Feje a vállamon. Lélegzete a mellkasomon. Bőre a bőrömön.

Őt mérföld után az udvaromon görnyedten, kapkodva a levegőt a térdemre támaszkodva kötöttem ki. És egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy elhányom-e magam, vagy elájulok. Egy perc múlva, csukott szemmel a hátamra a fűre rogytam.

Bassza meg. Miért csináltam? Ki akartam futni az érzéseim? Megpróbáltam büntetni a testem, azért, amit tettem? Azért, amit tenni akartam? Vagy megpróbáltam az érzelmi gyötrődés fizikaival helyettesíteni? Talán azt hittem, elterelhetem a nem kívánt érzéseimet a testem túlhajszolásával. Az izmaimban lenne a kín nem pedig a szívemben.

 Mert a kibaszott szívem. Nem volt dolga itt. Egyetlen dolog számított, csak egyetlen dolog, az élvezet.

És ezek a napok meg voltak számlálva.

               _________________

 

A lépcsőn felhangzó lépésekre ébredtem ismét. Ahogy a testem visszaemlékezett, hogy mi következett ezen hangok után, a farka keményedni kezdett, a hő végigszáguldott az alsó testemen. Ismét bejön hozzám? Talán nem, azok után, ahogy bántam vele ma délután. Talán azt gondolja, nem akarom. Vagy talán tudja, hogy kívánom, és így akar büntetni. Bassza meg.

Mikor hallottam, hogy megindul a zuhany, döntöttem, nem várok tovább. Felkeltem az ágyból, levetettem a gatyám, a merevedésem kiszabadult és meg-megrándult türelmetlenségében. A folyosón sötét volt, a fürdőszoba ajtaja csukva.

Nem kopogtam. Mert bassza meg az udvariasság is.

A meztelen teste látványa a homályos, nedves üvegen keresztül, fokozta bennem az izgalmat. És az éhséget, szinte ragadozónak éreztem magam, ahogy meglepődve megfordult és meglátott.

 Kinyitottam a zuhanykabin ajtaját és mellé léptem. Mielőtt még arra vártam volna, hogy mondjon valamit, megragadtam, lecsaptam a szájára, a csempéhez löktem és forró, nedves testéhez nyomtam az enyém. Nem harcolt velem, de én durva voltam vele, megragadtam a haját, a nyelvemmel a szájába nyomakodtam és a farkamat a csípőjéhez löktem. Szükségét éreztem annak, hogy leigázzak valamit vagy valakit, hogy domináljak. Hogy átvegyem az irányítást és rákényszerítsem az akaratom.  Nem voltam egy kibaszott idióta, tudtam, hogy önmagam akartam legyőzni, de csalódást okoztam. És Maxim, az ő nyughatatlan képessége, hogy megmutassa ki is vagyok valójában, hogy elérje, úgy érezzem, nem tudok nélküle élni, hogy lássam szemeiben mindazt, amire vágyom, tökéletesen helyettesített mindenben.

 Elszakítottam a számat és vállánál fogva lenyomtam. – Térdre.

Készségesen letérdelt és ez tetszett nekem. A forró víz a hátamat áztatta, a forró gőz körülölelt bennünket. Megtámaszkodtam a falban, ahogy a kezébe vette a farkam és az ajkát a csúcsához vitte.

–  Igen – sziszegtem összeszorított fogakkal. A lábizmaim megfeszültek, ahogy nyalta, szopogatta és simogatta. Nem kötekedett velem, nem volt szemérmes, vagy játékos, nem próbálta megszerezni az irányítást és az orgazmusom a játékszerévé tenni. Csak tudta mire van szükségem és megadta nekem.  Az ujjait a lábam közzé csúsztatta, és egyenletesen, határozottan dörzsölte, ahogy újra és újra egészen a torkáig engedett. Remegtem, akár a földrengések a vulkánkitörés előtt. Egyik kezemmel megragadtam a tarkóját, nyugton tartva a fejét, szűk, forró szájába mártva kemény farkam mély lökésekkel. – Bassza meg! – ordítottam, a hangom vízhangzott a csempén, ahogy figyelmeztetés nélkül felrobbantam a szájában. 

Nem érdekelte. Folytatta a szopást, a simogatást és a nyelést, amíg teljesen kiürültem és nem hagyott alább a remegés és a bizsergés. Ó Istenem, ő tökéletes. Tökéletes, gyönyörű, bátor és élettel teli, miért nem lehet ez az érzés örökre az enyém? Mért nem lehet örökre az enyém?

Térdre vetettem magam előtte. Kezeim közé fogtam a fejét. Szenvedélyesen, védelmezően és birtoklóan csókoltam. Az enyém. Az enyém. Az enyém. Karjával ölelt, én pedig a lábaihoz olvadtam. Abban a pillanatban, semmi sem volt, amit ne tettem volna meg érte.

– Állj fel – mondtam, az ajkam a meleg, nedves nyakhajlatán haladt. – Engedd meg.

– Engedjem meg mit? – A hangja halk és játékos volt.

Engedd meg, hogy a szíved gyorsabban verjen. Engedd meg, hogy kielégítselek. Engedd meg, hogy olyan örömet szerezek, hogy soha ne akarj elhagyni. Mert nem akarom, hogy elmenj, de nem kérhetlek rá, hogy maradj. – Engedd meg, hogy azt tegyem, amit akarok.

  Felállt, arra kényszerítve, hogy ránézzek. – A tiéd vagyok.