20. Fejezet

20. Fejezet

MAXIM

Fordította: Aemitt

Ott álltunk, kapkodtuk a levegőt és a kezében tartotta mindkettőnk nedves farkát. Pislogtam, nem tudtam, hogy szellemeket látok, vagy ez csak egy álom.

De ott állt előttem, a csípője szilárd, erős és valódi a kezem alatt, és a lélegzete forrón simogatta az arcom. Nem akartam sem megmozdulni, sem beszélni, nehogy megtörjem ezt a varázslatot. Ez az örült ritmusú szívdobogás, amit halottam az övé?  Vagy az enyém? 

– Uh, bocsi – óvatosan, hogy semmi se csöppenjen a szőnyegre elengedte mindkettőnket.

– Ne kérj bocsánatot – csalódottan levettem a kezem róla, bár legszívesebben közelebb húztam volna. – Ez jól esett.

– Igen – kifújta a levegőt, pillanatra lehunyva a szemét. – Adj egy percet.

Felvette a nadrágját és kiment a szobából, és én gyorsan használatba vettem a folyosóra nyíló fürdőszobát. Visszatérve a vendégszobába felkapcsoltam az éjjeli lámpát és felhúztam a kölcsön kapott alsót és a melegítőnadrágot. Egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, mi a fene volt ez? Miért kért bocsánatot? Vajon ismét lekoptat?

– Hé .

A hangjára felpillantottam. Póló nélkül egy szál farmerban állt az ajtóba. Ahogy ott állt félszegen, mint aki fél belépni, szinte az ellentéte volt az előző tüzes és férfias lerohanásának.

– Hé - mosolyogtam rá. -  Bejöhetsz.

Pár lépéssel belépett a szobába, jóval távolabb állt meg tőlem. Fészkelődött. A kezeit a zsebébe csúsztatta. – Nézd, tudom, hogy nem akarsz több elnézést vagy bocsánat kérést, de úgy érzem, tartozom legalább egy magyarázattal.

–  Oké.

– Azt gondolhatod, hogy egy seggfej vagyok a miatt, ahogy letámadtalak és amiket mondtam– folytatta.

– Egyáltalán nem gondolom, hogy seggfej lennél.

– Biztos azt hiszed – folytatta, miközben kezével a hajába túrt és összeborzolta.  Idegesség bujkált a hangjában. – Alig reagáltál ma arra, amikor a tegnapeste történtekről beszéltünk. Ez az őrületbe kergetett.

– Hogy kellett volna reagálnom? – hitetlenkedve meredtem rá. – Azt mondtad, hogy semmit sem jelentett. Azt mondtad részeg voltál. Azt is, hogy felejtsük el. Épp ezt próbáltam tenni – haboztam, hogy őszinte legyek - e, de úgy döntöttem belevágok. Talán hallani akarja ezt. Talán megváltozna valami. – De teljesen felesleges, Derek. Soha nem fogom elfelejteni, ami kettőnk között történt tegnap és ma este. És nem hiszem, hogy te sem. De ha neked nem tetszik és szeretnél úgy tenni mintha ismét semmi sem történt, semmi gond.

Az állkapcsa rángatózott, de semmit nem szólt egy pillanatig.

– Soha nem mondtam, hogy nem tetszik.

– Szóval tetszett?

Felvonta szemöldökét. – Azt hiszem ez mostanra elég nyilvánvaló vagy nem?

Mosolyognom kellett.

– De Maxim, nem akarom, hogy tetszen. Csak problémát okoz számomra – hatalmasat sóhajtva görnyedten a szekrénynek dőlt. – Komolyan gondoltam, amit reggel mondtam. Soha nem voltam még sráccal ezelőtt. De már gondolkodtam rajta. Szerettem volna tudni, hogy milyen lenne.

– És most tudod?

– A fejemben még kibaszottabb a káosz. Ha nem jöttem volna ide a tudatlanság az őrületbe kergetne. De most, hogy tudom, még rosszabb – megrázta a fejét. – Mi a franc baj van velem?

Ha azt gondoltam volna, hogy segítene, akkor odamentem volna hozzá. Megérintettem volna. Megnyugtattam volna, hogy amit csinált az rendben volt, hogy ő maga is rendben van. De valahogy úgy éreztem, hogy ez rossz lépés lenne. Helyette gondosan megválogattam a szavaimat. -  Derek, semmi baj sincs veled. Ne legyél ilyen kemény önmagaddal. Te kíváncsi voltál, ahogy én is. A dolgok megtörténnek. Ha el akarod felejteni, akkor legyen, de ha látni akarod, hogy ez a dolog hová tart… én abban is benne lennék.

– Nem tudom, mit akarok. Úgy értem fizikailag tudom, legalább is veled, de ez nem beleilleszthető az életemről alkotott elképzeléseimbe.

– Mik lennének?

– Feleség és gyerekek. Családot akarok.

Lassan bólintottam. Nem voltam benne biztos, hogy Derekkel innen merre tarthatnánk, de biztos voltam benne, hogy az nem a feleség és gyerekek irány. Miközben megpróbáltam kiötleni valamit, amit mondhatnék, ő folytatta.

– Mondtam már neked, hogy vallásos háztartásban nőttem fel. A szüleim … - megrázta a fejét. – Soha nem értenék meg. Soha nem fogadnák el ezt. Számomra sem lenne soha elfogadható.

– Mióta küzdesz ezzel?

– Nagyon régóta, talán tizenkettő vagy tizenhárom lehettem. De mindig is megértettem, hogy valami baj van velem. Mintha rosszul lennék bekötve vagy valami baj lenne velem. Mert a lányokat is kedveltem.

– Sokan vannak ezzel így.

Ettől halványan elmosolyodott, de gyorsan tova is tűnt. -  Egyébként, soha semmit nem tettem ezen érzéseimmel, kivéve hogy utáltam és elrejtettem. Imádkoztam azért, hogy eltűnjenek. Viszont most …

– Viszont most?

Éhes szemekkel nézett rám. – Van benned valami, ami vonz.

– Szinte szégyellem magam ezért. Mondhatni.

– Ne. Ne érezd magam rosszul – dühösen ráncolta a homlokát. – Sajnálom. Nem a te hibád, és én mégis úgy teszek, mintha az lenne.

– De nem, – mondtam a fejemet rázva. – Derek, annyira jó voltál hozzám. Sokkal jobban bántál velem, mint bárki más valaha is. Nem tudom, hogy mit tettem, hogy kiérdemeltem a kedvességed, de nagyon hálás vagyok ezért. Soha nem felejtem el.

Egy apró, szomorú mosoly jelent meg az ajkán. - Nagyon jól esett ezt hallani.

– Ez az igazság. És szeretem, ha boldoggá teszlek – tettem még hozzá.

A mosolya kiszélesedett, de még valahogy mindig elég gyászos volt.

– Tényleg? Egy szarkupacnak érzem magam mindazért, amit neked mondtam. És remélem, nem gondolod, hogy ítélkezem feletted. A problémám csak magammal van.

– Megértelek.

– Megértesz?

– Igen. Soha nem küzdöttem ezzel, mint te, talán mert a kezdetektől tisztában voltam vele, hogy engem a nők nem érdekelnek. Mert Orosz országban nyíltan felvállalni, hogy meleg vagy nem elfogadott, nem, mint itt.

– Tudom. És bárcsak más volnék. Bárcsak valaki más lehetnék, olyan srác, akit nem érdekel, hogy mások mit gondolnak, mert veled lenni nagyon jó. Csak nem tudom, hogy megtehetem-e. Valami bennem ellenáll.

Látva az ellentmondásosságát, hogy azt kívánja, bárcsak más lehetne miattam, szívszaggató volt. – Derek, ha azt akarod, hogy elmenjek, ha ez könnyebbé teszi számodra, akkor mond ki és elmegyek. Holnapra a megtakarításom itt lesz, és találok helyet, ahol maradhatok.

Becsukta a szemét és lassan kifújta a levegőt. – Hadd gondoljam át.

– Természetesen – azt gondoltam, hogy jó éjt kíván és elmegy, de ott állt továbbra is a szekrénynek dőlve.

– Maxim, gyere ide.

Meglepődve veszteg maradtam.– Tessék?

A szemembe nézett és szigorúbban beszélt. – Gyere ide.

Elindultam felé, de csak akkor nyúlt felém, amikor már ott álltam előtte. Karjaival a derekamat ölelte. Közelebb húzott és a homlokát a mellkasomnak döntötte.

Én is átöleltem. A teste forró volt, beleborzongtam az érintésbe. Elárasztott a tiszta boldogság, ami a csontjaimig hatolt. Azt akartam mondani. Maradj velem. Engedd, hogy egész éjjel öleljelek. Mindent megteszek, hogy jól érezd magad. Talán ő is akart valamit mondani – ne engedj el, akarom ezt veled, mutasd meg hogyan.

De egy perccel később megszakította az ölelést és elhagyta a szobát, és egyikünk sem mondott semmit, csak annyit jóéjszakát.

Visszamásztam az ágyba, de éberen feküdtem talán órákig, mert az agyam nem volt hajlandó lekapcsolni. Derek még mindig ébren van? Mire gondolhat? Megkér rá, hogy elmenjek? Azon gondolkodtam, amit az este mondott, és olyan jó érzés volt, hogy megosztotta velem az érzéseit. Még ha pontosan nem is ezt akartam hallani, de legalább őszinte volt velem. Valami olyat osztott meg, amiről senkivel sem beszélt. Azt éreztem, hogy birtokomba van valami, ami az övé, ami fontosabb, mint a ruhák, a lakás vagy éppen az ideje. Egy olyan rész volt belőle, amilyen senkinek sem volt. Volt egy igazság szelet róla, amit senki sem tudott. Volt egy titkom róla.

Mindent akartam.

Most először, tudni akartam valaki elméjének minden sötét zugát. Meg akartam kóstolni, minden rejtett helyet a testén.  Vele akartam lenni.

Nem csak többet akartam, hanem az egészet.

Őszintén szólva, kicsit ijesztő volt.