38. Fejezet - Epilógus

 

38.Fejezet

 

DEREK

 

Fordította: Aemitt

Leparkoltam az utcán, amilyen közel csak tudtam Gage és Lanie házához, és leállítottam az autót. A szívem egy kicsit gyorsabban vert, mint általában, de nem voltak aggályaim a döntésemről.

– Kész vagy? – Maximra néztem, aki kicsit idegesebbnek tűnt e miatt. Kezei izegtek-mozogtak és egyfolytában az alsó ajkát rágcsálta.

De bólintott. – Kész vagyok.

Kiszálltunk és megragadtam a hátsó ülésről az ajándékot. Egy tökéletes nyári délután volt, napos, de nem izzasztó meleg, a szél a hegyek felől fújt. Ahogy a járdán a ház felé haladtunk, hallottam a zenét, a fröcskölést és a kiáltozást.

– A gyerekek kicsit őrültek tudnak lenni – mondtam bocsánatkérően.

– Megszoktam a gyerekeket. Van egy húgom.

– Akkor jó, néha elfeledkezem erről. Szeretnék vele találkozni.

Nevetett. – Nagyon örülne neki. Talán eljöhetne látogatóba. Tartózkodhatna a divatos lakásomban.

– Elfelejtettelek megkérdezni erről múlt éjjel, de folyamatosan megzavart a tested. – Könyököltem játékosan belé.  – Megakarod tartani a lakásod? -  Ahogy befordultunk a felhajtóra a zajok egyre hangosabbak lettek. – Csak rajtad áll. Imádnám, ha velem élnél, és megspórolhatnál egy kis pénzt, de tudom, hogy szereted a függetlenségedet is.

– Engedd meg, hogy gondolkodjam rajta – mondta. – Köszönöm a meghívást, de jó lenne, ha lenne egy darabig saját helyünk.

Ez azt jelentené, hogy keményebben kell majd azon dolgoznunk, hogy lásuk egymást, de nem akartam erőltetni. Tudtam, hogy nem akar visszafelé haladni, és hajlandó voltam dolgozni érte. Megfogtam a kezét és ház körül lévő udvarhoz vezettem.

Megszorította az ujjaim. – Jól vagy? Olyan nyugodtnak tűnsz, pedig tudom, nem lehet könnyű neked.

Istenem, annyira aranyos volt. Megálltam a ház oldalánál az árnyékban és egy gyors csókot adtam neki. – Igen, egy kicsit ideges vagyok. De ez jó fajta idegesség. Izgatott és büszke vagyok. Ezen a reggelen felkeltem és teljesen boldognak éreztem magam. Ez majdnem olyan, mint egy új élet. A mi életünk. És ez csak a kezdet.

Rám mosolygott, ugyan azzal a meleg, hálás mosollyal, mely meglágyította a szívemet azon az éjszakán, amikor találkoztunk. – Szeretlek.

Soha nem fogok belefáradni abba, hogy ezt hallgatom. – Én is szeretlek.

 Kiléptünk az árnyékból kéz a kézben a napfényes udvarra.

Epilógus

 

DEREK

 

- Ülnél itt néhány percig? – kértem meg, rápillantva a két Adirondack székre a Laguna Beach Ritz Carlton gyepén, mint aki nem tudta kiválasztani a tökéletes helyet. – Gyönyörködj a naplementében, mielőtt vacsorázni mennénk.

- Persze. – Maxim mosolygott és a szívem gyorsabban vert, úgy ahogy mindig is tette. De a ma este más volt.

Ma ünnepeltük a hat hónapos fordulónkat, a ház eladását és átírását, és az ő első forgatókönyvíró tanfolyamának befejezését.

 Azért voltunk itt, hogy eljegyezem, de ő ezt nem tudta.

Egymás mellet ültünk le az asztalhoz, kezembe vettem egy pohár pezsgőt, amit közénk tettem. Maxim is letette az övét, elővéve a telefonját és készített pár képet a rózsaszínes-narancssárgás napról, ami eltűnik a párás kék horizonton. Egy kellemes hűvös este volt, a szél susogott a pálmafák felett, a hőmérséklet tizenhat fok körül ingadozott, de a bőröm forró volt a nadrágom és a sportzakóm alatt. Örültem, hogy nem vettem nyakkendőt.

 - Majdnem elfelejtettem, milyen gyönyörű itt – megrázva a fejét a kabátja zsebébe csúsztatta a telefonját. – A fénykép soha nem tudja megörökíteni ezt.

Odanyúltam és megfogtam a kezét. – Nem, nem tudja.

Rám nézett, a halvány fényben a kék szemeiben megjelenő mélységgel.

– Emlékszem, amikor utoljára itt voltunk.

Mosolygom. – Hosszú utat tettünk meg azóta.

- Igen. – Ismét az óceánt nézte. – Minden reggel, mikor felébredek, azon tűnődöm, hogy ez talán valami álom.

- Én is. De akkor kinyitom a szemem és te mellettem vagy, és akkor tudom, hogy ez a valóság. - Minden reggel mellette ébredni, egy ajándék volt, amit soha nem fogok természetesnek venni. Hónapokig megtartotta a saját lakását, de könyörögtem, hogy költözzön hozzám. Minden estét együtt töltöttünk, és azokat, amiket nem, nagyon hiányoltam. Elég időt elvesztegettem, és nem akartam tovább pazarolni.

Nem mintha az út idáig könnyű lett volna. A barátaim és a testvéreim szó nélkül elfogadták a kapcsolatunkat, de a szüleim még mindig küzdöttek. Elsőre többnyire értetlenkedtek, azután figyelmen kívül hagyták, mint akik nem hajlandók beismerni az igazságot, és azt gondolták, majd elmúlik. Az apám azt hitte ez része az „elmebajnak”, hogy visszavettem a munkaórából, hogy több időt fordíthattam a megvásárolt házra, és azt mondta, hogy menjek el egy paphoz és beszéljek vele, hogy mi az ördög ütött belém, vagy valami hasonló. De kiálltam magamért és kimondtam, hogy Maxim az életem része most már, és ha kapcsolatban akarnak velem lenni, akkor el kell fogadniuk őt is.

Lassan jobb belátásra tértek, meghívtak bennünket a Hálaadási vacsorára, és egész jól ment, ha egy kicsit félszegen is, de Maxim volt, aki állandóan emlékeztetett arra, hogy legyek türelmes velük. Adj nekik időt mondta, amikor ideges lettem, hogy nemigen támogatnak. Emlékezz! Először ez neked is nehéz volt.

Neki volt a legnagyobb szíve azok közül, akiket valaha is ismertem.

Befejeztük a pezsgőt, ahogy a nap eltűnt és a gyep fürdött az alkonyatban. – Mehetünk? – kérdezte, megszorítva a kezem.

- Igen - de megálltunk, felé fordultam, és a derekára fontam a kezem. – Csak egy perc. Van valami, amit el akarok mondani.

- Persze.

A lábaim kissé remegtek, ahogy vettem egy mély levegőt. – Mielőtt az életembe csöppentél nem tudtam valójában ki vagyok. Volt egy elképzelésem ki akartam volna lenni, és igyekeztem beilleszkedni abba a mintába, de soha nem éreztem jól magam a bőrömbe. Azt hiszem az egyik ok, amiért annyira aggódtam a tisztaság és a rend miatt az életemben, mert nem tudtam irányítani a bensőmet. Nem bíztam magamban, ami az érzelmeimet illeti, így arra fókuszáltam, hogy tökéletes legyek mások szemében, mert nem tudtam az lenni a sajátomban. És soha senkinek nem engedtem, hogy lássa a valódi énemet.

Maxim mindkét karjával átölelt, ajkait a vállamhoz érintette.

- Aztán találkoztam veled. Első alkalommal bíztam valakiben teljes egészében. Hagytam valakit közel kerülni. És azért tettem, mert rád néztem, és láttam önmagam egy részét, amit soha nem értettem, és amit rossznak tartottam, de ez gyönyörű volt. Végül veled, de főként miattad, minden bennem lévő érzelem a helyére került. – A mellkasom és a torkom szorított. – Abban a pillanatban beléd szerettem, és minden alkalommal újra megtörténik, amikor rád nézek. – Elengedtem, és a zsebembe nyúltam a gyűrűért. A remegő ujjaimat a doboz köré zártam, kihúztam, ahogy fél térdre ereszkedtem.

Szeme tágra nyílt. – Ó, Istenem.

- Minden egyes nap, hálát adok Istennek, hogy repülőre szálltál. És, hogy a hátizsákodat ellopták. És hogy a húgom felhívott. Nem tudom, hogy hiszek e sorsban, de hiszem, hogy minket egymásnak teremtettek, és az további életemet veled akarom eltölteni. – Kinyitottam a dobozt, felfedve egy vastag platina Cartier gyűrűt. – Gyere hozzám.

- Ó édes Istenem, - ismételte, szemei megteltek könnyel. – Komolyan gondolod?

- Komolyan gondolom.

A kezét a kezemre zárta, előredőlt és megcsókolt, én pedig úgy éreztem a felrobban a szívem.

- Igen. Igen.

Felálltam és az ujjára húztam a gyűrűt, a látásom elhomályosodott a könnyektől. Szorosan átkarolt és szorosan öleltük egymást. - Ya lublu tebya, - suttogta, amiről tudtam most már, hogy mit jelent - szeretlek. – Soha egymillió év alatt sem gondoltam, hogy emiatt boldog lehetek, - folytatta elcsukló hangon. – Te vagy a mindenem. Navsegda.

- Megismételnéd?

- Mindörökké.

A gombóc a torkomban nőtt, és hatalmasat nyeltem, ahogy elengedtük egymást. Ezután arccal a mögöttünk lévő hotel felé fordítottam, ahol Ellen tőlünk nagyjából száz méterre kuporgott a második emeleti erkélyen, és az egész jelenetet rögzítette a telefonjával. A testvérem, a sógornőm, Gage és Lanie állt mellette és mindannyian éljenezni kezdtek.

- Köszönj nekik, sziasztok!

- Ó Istenem. – Maxim a kezeibe temette az arcát, és nevetésbe tört ki, mielőtt arcát ismét a nyakamba rejtette.

Én is nevettem. – Ez csak a kezdet, kicsim. – Ez a legjobb nap az életemben. A java még hátra van.

                                      ____________

 

Néhány perc múlva a gyepen könnyek, ölelések és mosolyok között, még több pezsgővel találkoztunk mindannyian. Ellen tósztot mondott.

- Az én nagy testvéremre, Derekre, akiről mindannyian azt gondoltuk túl válogatós égész életében, de ki gondolta, hogy ehhez a tökéletességhez hatezer kilométer és egy ellopott táska kellett. És Maximra, hogy a kergetett álmaid ide hoztak és soha nem adtad fel. Alig várom, hogy a testvéremnek hívjalak.

- Egészségünkre! – kiáltotta Gage, ösztökélve mindannyiunkat.

- Na zdorovie! – tettem hozzá, Maximra pillantva. – Hogy csináltam?

- Tökéletesen, - mondta ragyogó szemekkel. – Tökéletes vagy.

Később egy vacsorával ünnepeltünk, majd még egy kicsit a bárban, és ezután mindenki visszament a szobájába, a mi szobánk a hotel jóvoltából rózsaszirommal és gyertyákkal volt feldíszítve.

 Meggyújtottuk a gyertyákat, és kb. másfél másodpercig örültünk neki, mielőtt az ágyban kötöttünk ki, a ruhákat cibálva. Az utolsó fizikai akadály is megtört, a szex Maximmal sokkal intenzívebb volt, nem árnyékolták be a bűntudatos gondolatok vagy a szégyen. Az érte lángoló vágyam egy olyan dolog volt, amit imádtam magamban, mintsem, hogy utáljam, és felfedeztem ezeket az érzelmeket minden olyan módon, ahogy ki akartam fejezni, legyen szó akár arról, hogy befogadom őt a testembe, vagy én hatolok az övébe.

Azon az éjszakán váltogattuk a felállást, hol én, hol ő volt felül, és egy őrült, izzadt dugásba torkolódott minden és már nem tudtuk visszafogni magunkat, hanem néztük, ahogy fájdalmasan gyönyörű extázisba hullunk szét.

Utána egymás vállát átkarolva feküdtünk, a nyitott erkélyajtón át hallottuk a hullámokat, a gyertyafény pislákolt, a levegő rózsasziromtól és szextől illatozott.

- Nem tudok nem ránézni az ujjadon levő gyűrűre,- mondtam neki, ujjainkat összefűzve a mellkasomon.

- Szeretnék egyet én is a tiédre tenni.

Mosolyogtam. – Mikor akarsz összeházasodni?

- A holnap megfelel?

Nevettem egy kicsit és megcsókoltam a homlokát. – Talán. De nem akarom húzni a dolgot.

- Jó. Nem akarok várni. - Az ajkát egy pillanatra a mellkasomhoz érintette. – A férjed akarok lenni. Családot akarok veled. Akarom, hogy egymáshoz tartozzunk most és mindörökké.

A torkom összeszorult, mikor megpróbáltam nyelni. – Mindezt én is akarom.

Felnézett rám. – És évek múlva elmesélhetjük a gyerekeknek a találkozásunk történetét.

- Nem valami sokat ígérő szerelmi történet,- mondtam.

- Mi jobbak voltunk annál. – Megcsókolt és a lelkemben éreztem. – Mi egy igazi szerelmi történet voltunk és azok soha nem érnek véget.

Visszacsókoltam, a szívem túlcsordult és hatalmasra dagadt akár az óceán.

 

                                                      VÉGE