2.-3. Fejezet

2. Fejezet

Maxim

Fordította: Aemitt

Most először kezdtem azon tűnődni, hogy hibát követtem-e el, mióta felszálltam Moszkvában a repülőre.

Ez nem vallott rám. Gyorsan döntöttem, de nem voltam az a típus, aki utána azzal kínozza magát, hogy jó vagy rossz döntést hozott. Bíztam az ösztönömben.

Úgyhogy múlt héten, amikor az ösztönöm azt súgta ne álmodozzak tovább arról, hogy az Egyesült Államokba költözzek, hogy végre boldog legyek, belementem. Jegyet foglaltam, felmondtam a munkám és összecsomagoltam.

Visszatekintve talán egy kicsit jobban is megtervezhettem volna.

Egy barátom barátja – valami Jake nevű srác – kellett volna, hogy várjon és felvegyen a repülőtéren, de már kinn álltam laza két órája a nemzetközi terminálon, és még mindig nem jelent meg. Reméltem semmi baj nincs, de kezdtem azt hinni, talán kellene egy B terv.

Nem mintha lett volna B tervem.

Elég sok minden függött Jaketől. Ő találta nekem a lakást és én már átutaltam neki a pénzt egy havi lakbérre. Nem tetszett az ötlet, hogy látatlanba valamiért fizessek, de Jake azt mondta, ha nem csapok le erre, valaki más meg fogja tenni, és nem tud másik helyet, amelyik ilyen rövid idő alatt és ilyen olcsón kibérelhető. Mondtam neki, hogy kiveszem, és elküldtem a pénzt. Bár a címet megkérdezhettem volna.

Ez hiba volt.

Ismét megnéztem a telefonom, mintha valami csoda folytán feltöltötte volna magát a zsebembe. Halott volt. Szerencsétlenségemre, az utazás okozta idegességemben, elfelejtettem a töltőt a táskámba tenni.

 Egy másik hiba.

Nem bírtam tovább álldogálni, átvágtam az úton és taxiba pattantam.

– Hová? – kérdezte a sofőr.

Hú, bassza meg.

– Belvárosba – döntöttem, mert kitaláltam, hogy valahol bekapok valami kaját, és talán feltölthetem a telefonom. Remélhetőleg Jake kapcsolatba lép velem az elkövetkező pár órában. Ha nem, akkor ma estére bérelnem kell egy szobát valami hotelben.

Nevetségesen drága lenne és nem akartam ennyi pénzt költeni egy éjszakára, de nem láttam ebből kiutat.

Hosszú időbe telt a belvárosba jutni – rettenetes volt a forgalom. Harmadik alkalommal bóbiskoltam el, amikor a sofőr megkérdezte.

– Mi a cím? - hátranézett rám és én néhányat pislogtam.

– Uh, nincs adott cím. Bármilyen javaslat egy bárra vagy étteremre errefelé?

      A hüvelykujjával megvakarta a feje tetejét. - A Blind Pig’ nagyon népszerű.

– Blind Pig? - ismételtem, kicsit zavarodottan. Lehet a szavak mást jelentettek, mint, amit én gondoltam. Az angolom elég jó volt, de messze nem tökéletes.

– Ezt a nevet használták az illegális zugkocsmák a szesztilalom alatt.

– Ó– gyorsan kihúztam a jegyzetfüzetemet a táskámból és lefirkantottam. Forgatókönyv író akartam lenni, tehát nem csak fejleszteni kellett az angolomat, de szükségem volt rá, hogy megtanuljam azokat az apró kulturális részleteket, hogy hiteles legyen a kézirat.

A barátaim kigúnyoltak ezért, de én mindig magamnál hordtam a jegyzetfüzetem, úgyhogy ezt valahol tudomásul vettem és leírtam az ötleteket, amelyek véletlenszerű időpontokban jutottak eszembe nappal és éjjel. Kemény úton tanultam meg, hogy nem feltétlenül emlékszünk rájuk később. És mivel múlt héten eladtam a laptopomat, így megtoldottam egy kicsit a megtakarításomat, a jegyzetfüzet volt mindenem. Amint megengedhetem magamnak, veszek egy számítógépet.

De ez eltarthat egy darabig.

Pár perc múlva a sofőr lehúzódott és kikapcsolta a mérőórát.

– Ott van, jobbra.

Megköszöntem neki, kifizettem a repülőtéri automatából felvett kevés pénzből és kiszálltam. Annak ellenére, hogy nem tudtam hol alszom ma este nehéz volt nem érezni az izgatottságot, ahogy mentem az utcán. A mai nap előtt csak képernyőn láttam ilyen helyeket, de ez a valóság volt. És valóban itt voltam. Legyőzhetetlennek éreztem magam, bármi lehetséges.

Egy pillanattal később kinyitottam a Blind Pig nehéz fa ajtaját és beléptem. A fény gyenge, a légkör meleg, a zene vidám volt. A hely zsúfolt volt, de sikerült találni egy helyet a hosszú fából készült bárnál. 

– Üdvözöllek – a csapos rám mosolygott, ahogy letettem a táskám a földre. A nőnek sötét haja lófarokba volt fogva és hatalmas barna szemei voltak. – Ellen vagyok. Mit adhatok neked?

– Megnézhetném az étlapot, kérlek?

– Természetesen - a nő átnyújtotta az étlapot, átnéztem, úgy döntöttem rendelek a legamerikaibb dologból, ami eszembe jutott.

– Egy burgert és egy sört szeretnék.

– Nagyszerű. Láthatnám a személyidet?

– Persze – elővettem az irattartómat, ahol a fontos irataimat tartottam, átadtam az útlevelem és a pénztárcámat visszatettem a táskába.

– Oroszország, huh? – Ellen ismét rám mosolygott. – Dolgozni jöttél vagy csak látogatóba?

– Csak látogatóba - nem akartam balszerencsét azzal, hogy bejelentsem a célom, hogy megpróbálok örökre itt maradni. Technikailag tudtam, hogy a turista vízummal csak hat hónapig maradhatok, de nem ált szándékomba használni a return járatom.

– Eddig jól érezed magad?

– Nos, nagyjából három órája vagyok itt, és ebből két órát a repülőtéren töltöttem a barátomra várva, hogy felvegyen, de nem jelent meg.

A csapos együtt érző mosolyt küldött felém. – Az L.A- i forgalom borzalmas tud lenni. Felhívtad? – visszaadta az útlevelem és én a kabátom zsebébe dugtam.  

– Nem tudtam. A telefonom meghalt. És elfelejtettem becsomagolni a töltőt. – Elbűvölő mosolyt villantottam rá. Nem gerjedtem a nőkre és soha nem vezettem őket félre, de nem fogok hazudni, néha a vonzódásuk számomra hasznos volt. – Gondolod, valakinek van itt olyan töltője, amit használhatnék?

Működött – vagy csak kedves volt, mert melegen mosolygott vissza rám. – Utánanézek. Hozom azt a sört – úgy tűnik szükséged van rá. Melyik fajtát szeretnéd?

– Coronát, kérlek.

 Bólintott, és egy perccel később letette elém. – Ezt én állom. A kajádat megrendeltem. Valószínűleg szuper éhes lehetsz a hosszú út után.

– Igen. Köszönöm.

Miután egy nagyot ittam az üvegből, ismét elővettem a jegyzetfüzetemet a táskámból és a nyolc éves húgomról Liliyaról készült iskolás kép kiesett és az elülső oldalára esett. Ő adta nekem, mielőtt eljöttem, és a hátuljára ezt írta: Maximnak, Ne feledkezz meg rólam Szeretlek Liliya.  Ahogy a bárnál ültem egy nő felült a mellettem lévő üres helyre.

– Szia.

Nagyjából a korosztályom volt, professzionálisan volt felöltözve, mint aki talán irodában dolgozik, de inkább volt az a fajta amerikai szőkeség, akit a tévéből elképzeltem, mint életmentőt, vagy mint egy táncost egy tengerparti filmben. A mosolya magabiztos és kacér volt. Az amerikai nők olyan mások voltak, mint az oroszok.

– Szia  – mondtam.

Ránézett Liliya fotójára és felszisszent. – Ó, Istenem, annyira gyönyörű. Úgy néz ki, mint te. Ő a … lányod? - kérdezte bátortalanul az orrát ráncolva, mint aki reménykedik benne, hogy nem így van.

– Nem, ő a kishúgom. De hasonlítunk egymásra.

Bár nem ugyan az volt az apánk, de Liliya és én anyánk kék szemét, sötét szőke haját és gödröcskéjét örököltük.

Mosolygott és kezet nyújtott. – Amy vagyok.

Megráztam. – Maxim.

– Maxim – ismételte a nevem, ahogy kimondtam, akcentussal. Miután sokatmondóan megszorította a kezem és túl sokáig tartotta fogva, felém fordult, úgy keresztezve a lábait, hogy szem előtt legyenek.– Ezelőtt még nem láttalak itt.

– Még soha nem jártam itt.

– Imádom az akcentusod. Honnan jöttél? – közelebb hajolt hozzám, még a virágillatú parfümét is érezhettem.

– Oroszország.

– Gondolhattam volna – megelégedetten nézett ki és könnyedén megütögette a lábam. – Mi hozott L.A.-be?

– Csak látogatás.

– Egyedül utazol? – kerekedett el a szeme és rebegtette a szempilláit.

– Uh, igen.

– Egyedül álló vagy?

Ez borzasztó idegen volt nekem, hogy az amerikaiak ilyen személyes kérdést tesznek fel. Ezt szoknom kell. – Igen, de …

– Igen, de mi van még? Nem tetszenek az amerikai lányok? – kérdezte incselkedve.

Kitérő válasz már ott volt a nyelvemen, mikor egy hang megszólalt a fejemben. Itt nincs okom rejtegetni.

– Nem, mert meleg vagyok - mondtam a lánynak, egyenesen a szemébe. Ez volt az első alakalom, hogy hangosan kimondtam ezeket a szavakat valakinek. Nem szégyelltem vagy bármi, de olyan helyen nőttem fel, ahol a szexuális beállítottságról nem beszéltünk, mindegy, hogy heteró vagy meleg voltál. Nyilvánvaló, hogy a határok itt mások voltak.

Amy felsóhajtott, görnyedten elfoglalta a széke közepét. – Gondoltam. Tudhattam volna, túl jól nézel ki, hogy heteró legyél. – Felemelte a borospoharát és hatalmasat kortyolt belőle. – Bocsi, ha zavartalak.

Mosolyogtam. – Nem, semmi gond.

– Valahogy mindig a kiszemeltemről kiderül, hogy meleg. Ez olyan, mint egy átok.

Nem tudtam, mit is kellene mondanom. – Uh, sajnálom?

A nő sóhajtva megrázta a fejét. – Ennek ellenére, üdv Amerikában. Egészségedre! – Felemelte borospoharát. – Hé, hogy mondják oroszul, hogy egészségedre?

– Na zdorovie.

Pislogott. – Ok, ezt nem próbálom meg – de poharát az üvegemnek koccintotta és mindketten ittunk, amíg Ellen meg nem jelent kezében egy étellel megrakott tányérral – egy vastag, lédús hamburgerrel és sült krumplival.

A nyálam csorgott. -  Finomnak néz ki.

– Az is - mondta magabiztosan. – És még nem találtam töltőt, de rajta vagyok.

Felemeltem a jegyzetfüzetemet beraktam Liliya képét az utolsó lapok közé, így elém tudta tenni a tányért. – Nagyon szépen köszönöm. Nem tudom elhinni, és –

Elhallgattam és lenéztem a lábamhoz, ahol a táskámat tettem, de semmit sem éreztem. Eltűnt.

                                         ___________

– Ismét, annyira sajnálom. Ilyen még nem történt itt  – Ellen a bár fölé hajolt és megérintette a kezem. Ő volt a bár tulajdonosa, és felelősnek érezte magát a lopásért – ezerszer kért elnézést még sírt is. – Rosszul érzem magam miatta.

– Ez nem a te hibád - mondtam neki. – Nagy volt a tömeg. Én sem vettem észre, mi történik, pedig itt volt a lábamnál.

A rendőr, aki kijött a kétségbeesett hívásra, kikérdezett mindenkit a bárból, hátha láttak valakit a táskámmal távozni, vagy bármi gyanúsat, de senki semmit nem látott. Kedves volt, de nem tűnt bizakodónak, hogy valaha is megkerül a táskám.

Legalább az útlevelem meg volt. Szerencsére inkább a kabátzsebembe tettem, mintsem a táskámba, miután visszakaptam Ellentől. Pótolni igazi rémálom lett volna. A legnagyobb problémám, hogy a tárcám a táskámban volt és ezzel a készpénzem, a bankkártyám is eltűnt. Úgyhogy ma éjszakára kivenni egy hotelszobát már nem volt opció. A kaját és a sört sem tudtam kifizetni, de nem is sikerült ennem egy falatot sem. És éheztem. De mit tudnék csinálni?

– Istenem, olyan kedves vagy. Úgy érzem, minden más pasi ki lenne bukva.

– Az semmi jót nem tenne.

– De mi lesz veled ma éjjel? – barna szemei tányérnyira nyíltak és szomorúak voltak. – Hová fogsz menni?

Vállat vontam. – Találok valami helyet.

Ellen levegőbe emelte a kezeit, a hangja aggodalmasnak hangzott.

– Hogyan? Senkit sem ismersz itt. És valaki ellopta a tárcádat, tehát pénzed sincs!

– Rendben leszek. Igazán. Csak fel kell töltenem a telefonomat, hogy megtalálhassam a barátom – igyekeztem magabiztosabbnak hangzani, mint amilyen voltam.

Ellen elkínzott tekintete helyére határozottság költözött. - Tudod mit? Segíteni fogok neked. Hiszek a sorsban, és oka van annak, amiért ide jöttél ma este, és ennek az egész dolognak.

Megráztam a fejem. – Én is hiszek a sorsban, de valószínűleg ez csak egy véletlen balszerencse.

Mindkét tenyerét a bárpultra simította.

– Nem. Véletlenek nincsenek. Késő van, és látom milyen fáradt vagy, úgyhogy megyek és keresek neked egy helyet, ahol töltheted az éjszakát és feltöltheted a telefonod.  És holnap segíteni fogok megkeresni a barátodat. 

– Nem szükséges - tiltakoztam, elfojtva egy ásítást.

– Maxim. Nézz magadra. Mindjárt felborulsz, olyan fáradt vagy. És már eldöntöttem – Ellen bólintott és a hangjában lévő határozottság arról árulkodik, hogy erről ő nem vitatkozik tovább. – Mindjárt visszajövök, csak telefonálok. Várj itt. – Mielőtt a konyhaajtón át távozott volna, hozott egy másik Coronát, itt hagyva engem azon tűnődve, hogy vajon kit fog felhívni.

  

            3. Fejezet 

                            

Derek

Természetesen a testvéremnek szívességre volt szüksége. Vajon hívna akkor, ha nem lenne rá szüksége?

– Nem segítek egy újabb kölyökkutya mentésben, Ellen. Még mindig próbálom eltüntetni a foltokat a legutóbbi után.

– Ez most nem kölyökkutya – lehalkította a hangját. – Egy emberről van szó.

– Egy emberről? - felkönyököltem. -  Miféle emberről?

– Egy orosz emberről.

A homlokomat ráncoltam. – Ellen, mégis mi a pokol folyik ott? Ez egy másik barátod a cirkuszból?

– Mondtam neked ez nem cirkuszi iskola, hanem levegő akrobatikai óra. És ő nem onnan való. Egy vendég volt, akinek a táskáját ellopták, amíg itt ült a bárnál ma este.

– A táskáját?

– A kézipoggyászát. Szó szerint csak pár órája szállt le a moszkvai gépről, és a barátja, aki elvileg várta volna a repülőtéren, nem jelent meg.

– Hogy kötött ki a bárban?

– Fogott egy taxit és azt mondta a sofőrnek, hogy vigye valahova a belvárosba. Ez a sors akarata volt!

Nem foglalkoztam a beszólásával. Ellen mindig a sorsról, a csillagokról és az ilyen misztikus szarságokról beszélt. – És azután ellopták a csomagját? 

– Igen. Mindenki orra előtt, amíg itt ült a bárban. És senki semmit nem látott.

– Igen, azok a srácok nagyon jók. Valószínűleg látta kiszállni a taxiból a táskával és beazonosította, hogy turista. Könnyű célpont volt. Hívtad a rendőrséget?

– Igen. Kijöttek és kihallgatták az embereket, de nem hiszik, hogy meg fogják találni. És az a szegény srác, olyan megértő volt. De most itt van semmi nélkül, mert valaki mindenét, amije volt ellopta. Felelősnek érzem magam. Segítenem kell rajta.

Megforgattam a szemem. Ellen soha nem nézhetett úgy egy kóbor kutyusra, vagy sérült madárra, vagy egy fán ragadt cicára, hogy ne akarná megmenteni. Egész életében ilyen volt. Nem hibáztattam azért, mert hatalmas szíve volt, de annyira sok dolga volt és annyi szobatársa, hogy az állatok mindig véletlenszerűen az én házamban kötöttek ki, amíg kitalálta, hogy hová helyezze őket.

– Elsősorban ez nem a te hibád, El. Ez akárhol megtörténhetett volna.

– De nem, ez itt történt.

Figyelmen kívül hagytam hangja makacs tónusát. – Másodszor, miért lenne a te felelőséged? Hol van a barátja?

– Nem tudja.

– Felhívta?

– A telefonja lemerült.

– Akkor töltse fel – a rohadt életbe. A húgom harminc éves volt.

Miért éreztem azt, hogy egy elsőssel beszélek?

– A töltőjét Moszkvában felejtette és én nem találok itt egyet sem.

– Ó, Istenem - összecsippentettem az orrnyergem, éreztem a fejfájás közeledtét.

– Kérlek, Derek. Csak egy éjszakára. És van egy felesleges háló- és fürdőszobád a házban.

– Mi van a te házaddal?

– Ne már, három bérlőm van. És ez egyiknek itt a bátya látogatóban. Úgyhogy ő foglalja el a kanapét. Te egyedül élsz abban a hatalmas, szép házban.

Ez nem finom célzás volt, de valahogy annak éreztem.

– Lefogadom, hogy a külön hálószoba készen áll, vagy nem? – folytatta Ellen. – Tiszta ágynemű az ágyon, sehol sincs egy szem por sem, minden párna tökéletesen a helyén van. Lefogadom, a fürdőszobád is csillog-villog és a hatalmas, bolyhos törölköző is összehajtva készen a használatra.

– Tudod ugye, hogy gúnyt űzni belőlem nem a legjobb módja, hogy megkapd, amit akarsz?

– Oké, oké. Sajnálom, de attól még ez az igazság.

– Igen, igaz - ismertem el összeszorított fogakkal.

– Akkor ide jönnél és hazavinnéd őt egy éjszakára? Kérlek. Esküszöm, csak egy éjszakára.

– Várjunk csak, oda kellene mennem és hazahozni? Ezt most komolyan mondod?

– Hát, igen. Most nem tudom taxiba tenni. Nincs egy garasa sem. És te nem vagy túl messze. Kérlek, nagy testvér. Kééééérlek. Értem?

Gyötrelmesen nyögtem, mert pontosan tudtam milyen arcot vág most. Mindig megtalálta, hogyan férkőzzön a páncélom alá.

Felnevetett. – Köszönöm. Te vagy a legjobb. 

– Nem is mondtam igent - de felültem és ledobtam a takarót.

– Ismerlek. Nem tudsz nekem nemet mondani.

– Csodálatos. Elmegyek érte és maradhat ma éjszakára. De jobb, ha semmit nem piszkol össze.

– Makulátlanul tiszta, esküszöm neked. De kölcsön kell adnod neki pizsamát vagy valamit hasonló dolgot.

Felkeltem az ágyból és a szekrényemhez mentem.

– Krisztusom, Ellen. Azt akarod, hogy le is fektessem, betakarjam és altatódalt is énekeljek neki?

– Mit? Nem. Tudod, hogy szörnyű énekes vagy. Senkinek sem kívánom azt.

Felkapcsoltam a szekrényben lévő lámpát, megragadtam az előzőleg használt farmerom és pólóm. – Emlékeztess rá milyen utálatos vagy, legközelebb, amikor megpróbálok neked nemet mondani.

– Semmiképpen. De szeretlek. Nemsokára találkozunk.

Megszakítottam a hívást, félretettem a telefonomat és öltözni kezdtem. A ruhásfiókomból kivettem egy tiszta zoknit és leültem az ágyra, hogy felhúzzam. Majd lekapcsoltam a lámpát és lementem a földszintre, ahol beleléptem a hátsó ajtó közelében lévő egyik edzőcipőmbe és felkaptam a kulcsaimat. Egy másodpercre megálltam és elképzeltem más cipőit is itt. Egy kislányos szandált, kisfiús stoplis cipőt. Vagy talán két pár kicsi Adidas cipőt ugyan olyat, mint az apukáé.

Ami annyira hülyeség volt. Még ha nem is basztam volna el a dolgokat az exemmel és netán összeházasodunk, akkor is csak egy gyerekünk lenne, aki még mindig kis pelenkás lenne.

De mégis. Férj lehetnék, apuka. Családot alapíthattam volna. Emberek, akiknek szükségük lenne rám és függnének tőlem és fenntartások nélkül szeretnek, ahogy én szeretem őket. Volt-e valami kevésbé felemelőbb, mint a gyerek és szülő közötti szeretetnél?

Elég legyen. Nevetséges vagy és minél tovább itt állsz és sajnáltatod magad, annál később kerülsz vissza az ágyba.

Miután meggyőződtem arról, hogy a telefonom nálam van, a tárcám pedig a zsebemben, kimentem a hátsó ajtón és becsaptam mögöttem.

A bár felé vezető úton döbbentem rá, hogy nem ellenőriztem le a vendégszobát, hogy biztos legyek benne megfelelő-e, de nem aggódtam túlságosan. Mindig vendégfogadásra alkalmasan tartottam, és a folyosói fürdő két nappal ezelőtt lett kitakarítva. A barátaim kinevettek, hogy hetente jön a takarítónő, főleg azok a barátaim, akik házasok voltak és voltak gyerekeik, mert hát egy olyan lakásban, ahol csak egy személy él és az a személy pedig a legigényesebb ember a földön, hogyan is lenne abban a házban piszok? Az ő házukban állandóan rendetlenség volt – dolgok minden felé, mintha fejjel lefelé fordítanák és ráznánk őket, akár a hógömböket. Tulajdonképpen Ellen háza és autója is ilyen volt – Istenem, az a csomó szar a kocsijában, elég volt, hogy felmenjen a vérnyomáson, minden alkalommal, amikor azzal utaztam. Néha azon tűnődtem, hogyan lehetünk mi rokonságban. Az ő élete tele volt mindenfelé elvarratlan szálakkal, az enyém, akár egy szép, tiszta vonal.

 A stoplámpánál megállva a hátsó ülésre néztem, hogy meggyőződjek tényleg nincs ott semmi. Semmi sincs az anyósülésen, se egy régi kávés pohár vagy vizesüveg a pohártartóban. Nincs egy morzsa, vagy szalvéta, vagy elejtett hasábburgonya. Még a levegőnek is jó illata volt. Az emberek, akik a kocsimban utaztak állandóan ezt mondták.

Ez rossz volt? Nem kellene vigyázni a házadra, a kocsidra és többi dologra, amiért olyan sok pénzt adtál? Ellen hozzányúlt a tartalékához már ezerszer, de én nem, mióta kifizettem a sulit. Keményen megdolgoztam mindenért, amim van, és azt akartam, hogy működőképes legyen. E mellett a látszat is számított. Az emberek ez alapján ítélnek meg.

      És mi másom volt nekem?

Az autómat leparkoltam egy belvárosi mélygarázsban, és megtettem a fennmaradó utat a Blind Pigbe. Pár ember épp távozott, ahogy én beléptem volna és tartottam az ajtót nekik, mielőtt áthaladtam rajta.

Ellen azonnal észrevett. – Szia! – megkerülte a bárpultot és rohant, hogy arcon csókoljon, mielőtt egy mackóölelésbe vont. – Nagy köszönet mindezért. Egyébként nagyon jó illatod van.

– Hízelegni próbálsz?

– Igen, de akkor is ez az igazság – nevetett és elengedett, majd hátranézett a válla felett. – A srác a bárpultnál ücsörög. Úgy sajnálom szegényt.

– És mi a szegény árva orosz neve?

– Maxim Matveev – mondta erős akcentussal.

– Várj csak, beszél egyáltalán angolul? – egy pillanatra pánikba estem, hogy egy olyan valakivel maradok, aki nem ért semmit abból, amit mondok neki. Az én orosz szókincsem elég gyér volt, ebből a három szóból tevődött össze: Da (igen), Nyet( nem) és Vodka. A peresztrojkáról is tudtam, köszönhetően a főiskolai történelem órának, de édes kevés lenne egy beszélgetéshez.

– Igen, ne aggódj, mond meg neki angolul, hogy törölje le a lábát, csukja le a wc fedelét, akassza fel a törölközőt és teljesen érteni fogja.

Megforgattam a szemem. 

– Légy kedves.  Azt hiszem, furán érzi magát az ajánlat elfogadása miatt. Állandóan azt hajtogatta, hogy ez nevetséges.

– Az is.

Csúnyán nézett rám, én pedig felsóhajtottam.

– Na, gyere, hadd mutassalak be.

Megfogta a kezem és a tömegen keresztül a bárhoz rángatott.

Először hátulról láttam meg. Legalább is azt hittem, hogy ő az – ő volt az egyetlen személy, aki egyedül üldögélt. Fényes rövid haj, karcsú és izmos. Kihúzott egyenes háttal ült.

Ellen megérintette a vállát. – Maxim, ez a bátyám Derek.

Felénk fordult, és még a bár félhomályában is a szemei megdöbbentően kék árnyalatúak voltak. Fiatalabbnak nézett ki, mint ahogy feltételeztem, és valahogy kevésbé tűnt orosznak. Nem is tudom mire számítottam – talán Boris Yeltsinre? – de nem egy magas, csinos szőke srácra, aki felállt és kezet nyújtott. Nem kobalt kék szemekre, nem szögletes állra. Egyáltalán nem számítottam rá. Egyáltalán nem számítottam erre az egészre.