4. Fejezet

4. Fejezet

Maxim

Fordította: Aemitt

Lesokkolódtam.

Ez a férfi Ellen bátyja?

Azt mesélte harminchat éves, még nem nős és hogy nem kell aggódnom, ha az elején egy kicsit barátságtalan.

De a nő elfelejtette megemlíteni, hogy kibaszottul gyönyörű.

– Szia, - köszönt. – Örülök, hogy megismerhetlek.

Kezét nyújtotta felém, amit én viszonoztam. A szorítása tökéletes volt, meleg és erős, és épp elég hosszantartó.

– Hallom, hogy nem voltál túl szerencsés – a hangja mély és rekedtes volt. A hangja tett velem valamit. Valamit, ami megnehezítette, hogy a szemébe nézzek. És valamit, amitől teljesen elfelejtettem az angol nyelvet .

Ellen sietett a megmentésemre. – Később elmeséli neked az egész történetet, szegénykém mostanra már eléggé kimerült. De holnap mindent rendbe hozunk. Ma este azonban, csak egy helyre van szüksége, ahol elalhat. 

– Nem probléma, - mondta Derek. Tetszett, ahogy ott állt, lábai széles terpeszben, a karjai pedig a mellkasa előtt összefonva. Erősnek és magabiztosnak tűnt. Az a fajta férfi, aki nem kér elnézést. Aki átveszi a kezdeményezést és elintézi a dolgokat. Ez annyira tetszett, hogy elfelejtettem vitatkozni arról, hogy nem kellett volna ezt tennie értem éjszaka.

Ellen megütötte a vállát. – Te vagy a legjobb testvér. Valaha volt legnagyobb kedvesem.

– Valaha volt legnagyobb balek is, - morogta.

– Az is. Most légy kedves hozzá, - mondta, rázta egyik ujját a bátyja felé. Felém fordult. – Maxim, holnap találkozunk, oké? Ne aggódj semmi miatt. Pihenj egy kicsit. – gyorsan megölelt és mikor elengedett végre megtaláltam a hangomat.

– Mindkettőtöknek nagyon köszönöm. Sajnálom, hogy alkalmatlankodok .

– Nem zavarsz - mondta és úgy tűnt komolyan is gondolja.

– Készen vagy az indulásra?

Bólintottam, felkaptam a jegyzetfüzetem és Liliya képét a bárpultról és követtem a tömegen át ki az ajtón keresztül a bárból. Nem tudom, az időeltolódástól, vagy a kirablásomtól, vagy az éhgyomorral elfogyasztott alkoholtól, vagy a meglepetéstől, ami gyomorszájon vágott, hogy Ellen bátyja felkeltette az érdeklődésem, de úgy éreztem valami kibillentett az egyensúlyomból.

Gyerünk Maxim. Szedd már össze magad.

A sarkon megálltunk egy kereszteződésnél, és vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, hogy átmehessünk az utca túloldalára. Vettem pár mély levegőt, abban a reményben, hogy a hideg éjszakai levegő kitisztítja kicsit a fejem.

– Tehát, - fordult felém Derek. – Messze kerültél az otthonodtól.

– Igen, - válaszoltam. Úgy tűnt, mintha még várna valamit tőlem, de úgy éreztem, mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre. Nem találtam a megfelelő szavakat.

A villanyrendőr zöldre váltott és mi átmentünk az utca túloldalára és ismét egymás mellett folytattuk az utunkat. – Ebben az épületben parkoltam le, a harmadik emeleten.

Követtem felfelé két lépcsőfordulónyit egészen a legközelebbi fényes fekete Range Roverig. Még a kocsija is szép volt. Kinyitotta az ajtót és én bemásztam az anyósülésre. A belseje is épp oly makulátlan volt, mint a külseje. Bókolni szerettem volna neki, de csak annyit tehettem, hogy bámultam a kezét, ahogy becsatolja a biztonsági övét.

És ezután a gyomrom megkordúlt – egy hosszú, hangos és vad korgással.

Egymásra néztünk és Derek szemlátomást jól szórakozott.

– Éhes vagy?

– Uh, igen. – nevettem feszengve.

– Mikor volt, hogy utoljára ettél?

Ebbe bele kellett gondolnom. – A repülőn.

Bólintott és beindította az autót. – Nem csoda. Gyerünk és szerezzünk valami kaját neked.

– Nem kell ezzel foglalkoznod. – Ma éjjel már elég sok mindent tett értem. Nem akartam, hogy még az etetésemmel is foglalkoznia kelljen. – Jól vagyok.

– Maxim, a gyomrodból jövő hangok úgy hangzottak, mintha egy kibaszott németjuhásztól származtak volna. Kajálnod kell, ne vitatkozz.

Imádtam, ahogy kiejti a nevem – megnyugtatott. És különben anyám arra tanított, hogy bunkóság és sértő ételt és italt visszautasítani. – Rendben, köszönöm.

Lefelé körözve haladtunk az utca szintig és kijöttünk a garázsból. Amíg a belvároson keresztül hajtottunk teljesen megfeledkeztem az éhségről miközben az ablakon kibámultam akár egy megbabonázott kölyök. Egymás után hagytuk el a régi mozi épületeket és a nyakamat nyújtogattam, hogy láthassam. -  Ez az utca hihetetlen. Mi ez itt?

– Ez a régi Broadway színháznegyed, - mondta Derek.

– Itt található néhány huszadik századi építészeti remekmű, azonban nem mindegyik épületet használják már színháznak.

– Ez úgy néz ki, mint amit gyerekként elképzeltem Kaliforniáról.

– Oh, igen?

– Igen. Az anyám megszállottja a kaliforniai musicaleknek és a húgommal azon nőttünk fel.

– Neked is van húgod?

– Igen, Liliya. Nyolc éves. – Amikor megálltunk a következő lámpánál a könyvből elővettem a képet róla és megmutattam, hogy Derek is láthassa.

– Sokkal csinosabb, mint a húgom, - mondta. – És valószínűleg kevésbé idegesítő.

Nevettem. – Nem tudom. Az hiszem a húgod nagyon kedves.

Megrázta a fejét és ismét gyorsított. – Kedves, átadom neki. Csak egy kicsit őrült.

Nagyjából húsz perc múlva bekanyarodott az autóbeállóra egy kétszintes téglaház mellé, melynek fehér bejárati ajtaját a veranda fénye világított meg.  Nagyon szép volt, de ez nem olyan ház volt, amit elképzeltem neki. Valahogy sokkal modernebbet és férfiasabbat képzeltem el Dereknek – lakást sok-sok üveggel és fémmel és éles szélekkel vagy valami hasonlót, nem pedig valami hagyományosat.

Ez nevetséges. Egyáltalán nem is ismerem.

Leparkolt a hátsó udvarban a garázsba és követtem a hátsó ajtóhoz. Kinyitotta és félreállt, mint aki azt szeretné, hogy én menjek be elsőnek. Haboztam. Nem találtam (láttam) helyesnek belépni valaki házába előtte, különösem azért sem, mert egy váratlan vendég voltam. Derekre pillantottam és volt egy kínos pillanat, mikor egyikünk sem tudta, mit kellene tenni.

– Na, jól van. – Ő ment be elsőnek, felkapcsolta a lámpát, én pedig beléptem mögötte.

Az első dolog, amit észrevettem mikor beléptem Derek házába a finom illat volt – friss és tiszta, egy kis erdei illattal. Mélyen beszívtam a levegőt, ahogy megkerült, hogy becsukja az ajtót. – Mi ez az illat? – kérdeztem. – Csodálatos.

Értetlenül nézett egy pillanatig, majd beleszagolt a levegőbe. – Nem érzek semmit. – Ezután polcra tette a kulcsait, levette a cipőét és a fal mellé rakta a többi cipőhöz. A sajátomat is a fal mellett hagytam és követtem a konyhába.

Felkapcsolta a lámpát a kerek asztal felé mutatott, amely körül négy szék volt.

– Foglalj helyet. Hadd kapcsoljak fel néhány lámpát és utána keresek valamit neked enni.

– Tényleg nem kell.

Áthatóan bámult. – Tudom.

A gyomrom összerándult. Ez a mogorva tekintett, amire Ellen gondolt? Valahogy tetszett – a megfélemlítés a szemében, a semmi szarakodás a hangszínében, ahogy kimondta, hogy mi fog történni és nem hallgatott az érvekre. Ez pokolian szexi volt. 

Derek eltűnt egy boltív alatt és a szomszéd szobából fény szűrődött ki. Körbe néztem kiélvezve a látványt.  Egészen a csiszolt fa padlótól a sötétre pácolt konyhaszekrényekig, a világos kőből készült pultokon és a konyhacsempe különböző zöld árnyalatán keresztül, a helység úgy nézett ki akár a lakberendező újságban. És makulátlanul tiszta volt. Minden ragyogott – a rozsdamentes berendezések, a márvány pultok, még a tálban levő zöld almák is az asztalon. Valódiak voltak?  Odahajoltam megvizsgálni, mikor Derek visszajött a konyhába.

– Valószínűleg olyan éhes vagy, hogy a műanyagot is képes lennél megenni, de ne edd meg azokat a gyümölcsöket.

Nevetve fölegyenesedtem. – Nem voltam benne biztos, hogy ezek valódiak-e. Ez a konyha annyira tökéletes, hogy lehetne egy film forgatásán.

– Köszönöm. -  A nagy fehér mosogatóhoz ment és megmosta a kezét. – Ez egy elég nagy projekt volt, de elégedett vagyok a végeredménnyel.

– Egyedül csináltad? – kérdeztem lenyűgözve.

– Nagy részét  – leöblítette a szappanos kezét és megtörölte egy törölközővel, mielőtt összehajtotta a pulton. – Valószínűleg azért tartott olyan sokáig, de nem hiszem, hogy valaha bíznék valakiben eléggé, hogy elég jól elvégzi munkát. Egy kicsit irányítás mániás vagyok.

Bólintottam. Ellen ugyan mondott ezt-azt, amíg a bárban várakoztunk rá, de nem hiszem, hogy ezt megemlítette. – Használhatnám a fürdőt?

– Persze. Arra van. – Egy ajtóra mutatott a folyosó végén.

– Köszi. Rögtön jövök.

A fürdőszobába mentem, becsuktam az ajtót és egy pillanatra megnéztem magam a tükörben, és megpróbáltam elképzelni mit láthat Derek, amikor rám néz. Nem volt valami biztató. A hajam csapzott, a szemeim véreresek. Az arcom sápadt és beesett, mint aki pár napja se nem evett, se nem ivott.

Azonban a szíven sokkal gyorsabban vert a normálisnál.

Még jó, hogy ezt nem lehetett látni.